Justice by Jim Krueger & Alex Ross

2021. április 7., szerda


Mai cikkünk témáját már biztosan sokan ismeritek, mivel mondhatni alap Justice League sztorinak számít, ami ráadásul magyar nyelven is megjelent a DC Nagy Képregénygyűjtemény részeként. Bár sok szempontból értem, hogy miért gondolnak rá így, egyszerűen nem tudok szó nélkül elmenni a 2005-ben megjelent Justice hibái mellett, amik után egyértelműen ki merem jelenteni, hogy bizony vannak ennél sokkal jobb Igazság Ligája képregények is. Ilyen téren tehát nálam abszolút a túlértékelt kategóriába esik, viszont a gyengeségei mellett tagadhatatlanul vannak erősségei is. 

A történetben a DC Univerzum gonosztevőiből összeállt Végzet Légiója összehangolt támadást indított az Igazság Ligája ellen Brainiac és Lex Luthor vezetésével. Meglepő módon azonban épp a világot akarják megmenteni a pusztulástól, amit mindannyian megtapasztaltak egy közös látomás során. Brainiac és Luthor viszont nem bízik egymásban, és ahogy haladnak előre az események, a valódi szándékukra is fény derül. Vajon sikerül a Ligának időben megállítania ellenségeiket? Vagy a pusztulás immár elkerülhetetlen? 


A
Justice eredetileg nem volt része a DC kánonnak, mi több, Alex Ross szerint a szereplők a képregények ezüstkorának modernkori megtestesülései. Hogy a pozitívumokkal kezdjek, mindenképpen érdemes megemlítenem, hogy a készítők remek kérdéseket fogalmaztak meg az egész szuperhős mítosszal kapcsolatban: Itt vannak ezek a zseniális karakterek elképesztő képességekkel megáldva, de miért nem használják arra a hatalmukat, hogy jobbá tegyék a világot? Miért nem vetnek véget a szegénységnek, éhezésnek, szenvedésnek? Mi értelme bárkit megmenteni a halál torkából, ha utána ugyanahhoz a nyomorúságos élethez tér vissza? Lássuk be, ezek teljesen jogos kérdések, és Lex Luthor szájából irdatlan kemény volt hallani mindezt. Vannak itt tehát nagyszerű gondolatok, de akkor mi a probléma? 

A Justice egyik legnagyobb hibája az, hogy indokolatlanul el lett nyújtva, és vannak benne olyan szálak, amik konkrétan sehová sem vezetnek. Ilyen például, ahogyan Brainiac elrabolta Aquaman fiát, aminek szerintem nem volt sok értelme azon kívül, hogy ezzel a készítők személyes indítékot adtak a bosszúra Atlantisz királyának. Brainiac célja mindezzel ráadásul borzasztó rosszul lett tálalva, ha volt is rá konkrét magyarázat, az elveszett valahol az éterben, és végül a Redditen találtam meg a válaszokat a képregény helyett, ami hát lássuk be, nem túl jó. Joker pedig, bár szerepel az eventben, egy totálisan elpazarolt karakter, az ő mellékszálát egy az egyben ki lehetne szedni a történetből, kb. ugyanaz lenne az eredmény. 


Mindezen felül ami nálam komolyan visszavett az élvezhetőségből, hogy a
Justice borzasztóan túl lett bonyolítva. Lépten-nyomon beleesik a grandiózus crossoverek hibáiba: Túl sok karakter, káoszba fulladt harcok, ahol sokszor nem egyértelmű, hogy mi történik és miért. Félre ne értsetek, az alaptörténet jó, még akkor is, ha már ezer hasonlót láttunk. Csak kicsit meg kellett volna vágni, akár egy filmet, kiszedni belőle a felesleges dolgokat, amik csak elterelik a figyelmet a lényegről. Úgy éreztem magam olvasás közben, mintha ez már eleve egy bővített változat lenne, pedig még csak nem is a deluxe kiadást olvastam (és nem mintha tudnám, hogy abban mi a +100 oldal bónusz tartalom, csak tudom, hogy megjelent egy ilyen is). 

A képregényt az általam igen nagyra becsült Alex Ross illusztrálta, aki ezúttal is brutálisan szép, fotorealisztikus festményeivel dobott nem is keveset a minőségen. Viszont ez a pozitívum talán kicsit negatívum is egyben: Ross ugyanis olyannyira tehetséges, hogy szerintem kb. bármilyen képregényről képes elhitetni, hogy az jobb, mint amilyen valójában. Felmerül a kérdés, hogy a Justice vajon akkor is ekkora sikereket ért volna-e el, ha valaki más készített volna teljesen más jellegű illusztrációkat a történethez? Szerintem nem. 

Mindent egybevéve a Justice-nál vannak sokkal jobb és sokkal rosszabb képregények is, viszont egyáltalán nem akkora durranás, mint ahogy sokan állítják. A látvány 10/10, de a sztori sajnos bőven hagy kívánnivalót maga után. Számítok rá, hogy ezzel a kritikával sokan nem értetek majd egyet, ha így van, nyugodtan írjátok meg kommentben Facebookon, érdekel a véleményetek! :)

Amazing Spider-Man by Nick Spencer Vol. 2: Friends and Foes

2021. március 24., szerda


Nick Spencer
Amazing Spider-Man képregényeiről még a blog korai stádiumában írtam, és bár tetszett az élmény, a Friends and Foes című második kötetet csak második nekifutásra tudtam elolvasni, és a két próbálkozás között azért eltelt jó pár hónap. A szériáról tudni kell, hogy az író végtelenül laza stílusban írja Pókember történeteit, én meg pont egy olyan napon próbáltam meg folytatni azokat, amikor valami komolyabb élményre vágytam. Az olvasók egy része kritizálja is amiatt Spencert, hogy súlytalan, amit csinál, és tagadhatatlan, hogy ezekkel a sztorikkal akkor érdemes inkább próbálkozni, amikor az ember első sorban humorra vágyik. 

Másokkal együtt élni nem mindig buli. Főleg akkor nem, ha te vagy Pókember, a melletted lévő szobát pedig egy kosztümös bűnöző bérli. Bumeráng nem csak hogy a legrosszabb lakótárs, akit Peter kívánhat, de hősünk attól is tart, hogy ismét valami rosszban sántikál. Egy éjjel azonban valahogy mégis együtt kötnek ki egy olyan bárban, amelynek vendégköre szintén jelmezes gazfickókból áll, és ahol teljesen abszurd módon éppen Pókember kvízestet tartanak...
A folytatásban Peter besegít a Bosszúállóknak, mivel rejtélyes módon az összes szuperhősnek ellopták a felszerelését. Pókember Fekete Macska társaságában ered a szajré nyomába, mint kiderül, az egész mögött a Tolvajok Céhe áll... 


A Pókember trivia est tagadhatatlanul egészen vicces ötlet, és remek példája Spencer humorának, viszont pontosan ez volt az, ami miatt elsőre félreraktam a képregényt. Ezt így, ebben a formában már kissé erőltetettnek éreztem, viszont végtére is pont az ennek a sorozatnak a lényege, hogy nem veszi magát komolyabban a kelleténél. Így utólag örülök, hogy adtam a szériának egy újabb esélyt, ha megfelelő hangulatban állsz neki, akkor nagyon szórakoztató tud lenni. Spencer nagyon emberi oldalról közelíti meg a karaktereket, még Bumerángot is képes volt velem megszerettetni, pedig eleinte nem hittem, hogy ez lehetséges. 

A Tolvajok Céhének fogalmával én személy szerint sehol nem találkoztam még a Skyrim világán kívül, és bár az ő történetük is egészen okés volt, sehol nem derül ki, hogy miképp vitték véghez a kis mutatványukat. Hogyan voltak képesek ellopni minden szuperhőstől valamit észrevétlenül? Vasember páncéljait, Amerika Kapitány pajzsát és így tovább? A legabszurdabb mégis az volt, amikor Póki a levegőben vette észre, hogy elemelték a kezéről a hálóvetőit. Ennyire azért senki sem jó tolvaj, de ha mégis, akkor azért illett volna némi magyarázattal szolgálnia az írónak, hogy ez hogyan lehetséges. 


Szóval igen, nem egy hibátlan darab a
Friends & Foes, viszont van egy dolog, ami miatt mégis egészen sikerült belopnia magát a szívembe. A kötetben helyet kapott ugyanis egy remek Mary Jane mellékszál, ami nagyszerű példája a support cast fontosságának a Pókember képregényekben. M.J. az egyik ismerősén keresztül rátalál egy anonim csoportra, ahova olyanok járnak, akiknek valamelyik szerette szuperhős. Végül is gondoljuk csak végig, hogy mennyi szarságot kell kiállniuk az ilyen mellékszereplőknek, akiknek folytonos aggódás az élete. Nem beszélve arról, amikor valamelyik őrült bűnöző rájön, hogy ki rejtőzik a maszkok alatt, és épp a szeretteit felhasználva próbálja meg zsarolni a szuperhősöket. Egyszóval ez egy remek kis szösszenet volt kapcsolatokról, félelemről, szeretetről, bizalomról, és úgy általánosságban emberi érzésekről. Szerencsére szorult azért némi komolyság is ezekbe a történetekbe, remélem M.J. a későbbiekben is látogatta még a csoportot. 

Ha Spencer sorozatának első kötete nem tetszett, úgy jó eséllyel a második sem fog, viszont ha feltöltődnél egy kis humorral, akkor szerintem élvezni fogod. Ha pedig még csak most kezdenél bele, akkor keresd vissza a korábbi kritikámat az első volumeról, és mérlegelj, hogy mindez neked való-e, vagy több komolyságot követelsz az ilyen címektől. Én mindenképp folytatni szeretném valamikor a szériát, bár tagadhatatlanul nagy a lemaradásom. A sorozat jelenleg a 11. kötetnél jár, szóval nem árt, ha belehúzok. :)