Teenage Mutant Ninja Turtles: The IDW Collection Vol. 2

2020. december 26., szombat


Humanoid, mutáns teknősbékák, akik a csatornában élnek, mellette ráadásul nindzsák is, egy túlméretezett patkány a mesterük és megállás nélkül pizzát esznek. Ha ma állna elő valaki ezzel az ötlettel, valószínűleg jó pár helyről elhajtanák, míg végül valaki hajlandó lenne egyáltalán meghallgatni. A '80-as években azonban szerencsére minden őrültségre vevők voltak, ami az eladható merchandise lehetőségével kecsegtetett. Így lett az eleinte felnőtteknek szóló Tini Nindzsa képregényekből rajzfilmsorozat, valamint a világ egyik legsikeresebb akciófigura brandje. Azóta több élőszereplős film és számtalan animációs reboot napvilágot látott, emellett szerencsére a képregények lapjain sem lett elhanyagolva a franchise. 2011-ben ráadásul a lehető legjobb helyre, az IDW-hez kerültek a képregények jogai, ahol egészen meglepően komoly tartalommal ruházták fel az elsőre bugyutának hangzó koncepciót. Mi több, állítom, hogy a kiadó Tini Nindzsa képregényei olyannyira iszonyatosan menők, hogy messze ez az egyik legjobb dolog, amihez manapság hozzájuthatnak a médium kedvelői. Nemrég kis hazánkban is elkezdték megjelentetni ezeket a sztorikat a Holdkelte Stúdió jóvoltából, mivel azonban jó szokásomhoz híven nagyrészt eredeti nyelven fogyasztok mindent, ezért valamelyest előrébb járok, mint az eddigi magyar kiadások.
Az
IDW Collection 2. kötete #13-tól 20-ig gyűjtötte össze a TMNT sorozat számait, emellett tartalmazza a Casey Jones, April, Fugitoid, Krang és Baxter Stockman mikrosorozatokat, valamint a Secret History of the Foot Clan minisorozatot. 


A kötet elején mindjárt olyan kicsit sem vidám, felnőttes témákba ugrunk fejest, mint a családon belüli erőszak és az alkoholizmus. Casey Jones rettenetesen elagyabugyálva bukkan fel a Teknőcök rejtekhelyén, mint kiderült, ismét apja emelt kezet rá. Miután elmeséli mi történt vele, Raffaello iszonyatos haragra gerjed, és állig felfegyverkezve a Jones ház felé veszi az irányt... 
A történetben először láthattuk, hogy a mindig jóságos Szecska mester bizony tud kemény tanító is lenni, ha arra van szükség. Zseniális, hogy a patkány és teknőc külsők mögött valójában milyen komplex személyiségek bújnak meg. Ráadásul Raffaello karakterfejlődésének alighanem egyik legfontosabb állomása ez a sztori. Egy nindzsának ugyanis mindig meg kell őriznie hidegvérét, hősünknek pedig bőven van még mit tanulnia ezen a téren, másképp ellenségei könnyen kihasználhatják ezt a gyengeséget. 

A folytatásban visszatérünk a Stockman laboratóriumba, ahol a teknőcök születéséhez vezető balesetet próbálják meg rekonstruálni, ezúttal kontrollált körülmények között. Ennek eredményeképp létrehoztak egy rakás új teknőcöt, az eddigi kísérletek azonban inkább könyvelhetők el kudarcnak, mintsem sikernek. Az új lények ugyanis valóságos szörnyetegek, ráadásul az irányításuk is komoly problémát jelent. Az egyik meg is szökött a laboratóriumból, és csak az érdekli, amire programozták: Hogy levadássza az igazi Tini Nindzsa Teknőcöket...
A régi fanatikusok közül már biztos kitalálták páran, hogy a teknőc szörny nem más, mint Slash, aki 1989-ben tűnt fel először az eredeti TMNT rajzfilmsorozat 4. évadjában. A karaktert felruházták az IDW képregényeihez jobban passzoló, ijesztőbb külsővel és origin sztorival, az eredmény kellemesen parára sikerült. Kíváncsian várom a következő felbukkanását a sorozatban, és hogy milyen szerepet szántak neki a későbbiekben. Na de ami a legjobban foglalkoztat, hogy vajon hány szörnyet hoztak pontosan létre a laboratóriumban? Biztos vagyok benne, hogy Slash a legkevésbé veszélyes közülük, és hogy ebből óriási kalamajka lesz még. 

Ezek után érkeztem el a kötet tetőpontjához, ugyanis hőseink egy szempillantás alatt egy idegen bolygón találták magukat, ahol Krang tábornok seregével kellett szembenézniük. Ráadásul kiderült, hogy a Stockman laboratórium egyik embere sem az, akinek látszik. Viszont kimondottan nagy öröm volt számomra, hogy többet is megtudhattam Krangról, aki szerintem messze a legizgalmasabb ellenfele az egész sorozatnak. Ki ő és honnan jött? Hogyan vált belőle igazi hódító? Még az is kiderül, hogy miképp tett szert jelenlegi "testére" (ami jelentősen ijesztőbb, mint amit a karakter többi inkarnációjánál megszokhattunk). Mindent egybevéve imádtam minden oldalt, amin Krang szerepelt, és áldom az eget, hogy hozzá hasonló figurát tényleg csak kitalálni lehet. 


Aki nindzsákról ír képregényt, az aligha kerülheti meg a tradicionális távolkeleti kultúrát. A Secret History of the Foot Clan című történet ismét visszarepít minket a feudális Japánba, ahol ezúttal Shredderről tudhatunk meg egy rakás új információt: Elsősorban azt, hogy miképp lett halhatatlan. A sztori emellett két idősíkon játszódik: Egy történész professzor ugyanis felettébb érdekfeszítőnek találja a Fürgeláb klán történelmét, és megszállottan kutatja azt. Shredder tudomást szerez a prof kíváncsiságáról, és úgy véli, hogy tehetsége még akár hasznára is lehet. Az események végül úgy alakultak, hogy a Teknőcök ismét szembe találták magukat leghalálosabb ellenségükkel, volt itt nindzsa harc, autósüldözés, minden, amit csak kívánni lehet. 

Zárásképp ismét csak azt tudom mondani, hogy az IDW Tini Nindzsa képregényeinél kevés királyabb dolog létezik. Pörgős akció, zseniális fordulatok, és nincs egy darab fantáziátlan karakter, vagy akár csak egy unalmas oldal az egészben. Ha egyszer elkezded, garantálom, hogy nem tudsz majd leállni vele. Ha már mindenképp választanod kell egy függőséget, akkor alighanem ez a legjobb opció. Kezdd el. Még ma. De tényleg. 

Ez a gond a 444 és a Telex cikkével

2020. december 13., vasárnap

A tegnapi Facebook posztom kisebb felháborodást váltott ki az egyik képregényes csoportban, szóval úgy döntöttem legjobb lesz, ha tiszta vizet öntünk a pohárba. A sztorihoz hozzátartozik, hogy hirtelen felindulásból írtam a bejegyzést, mivel jómagam is iszonyatosan fel voltam háborodva abban a pillanatban, ennek ellenére viszont kitartok mellette. Ráadásul szerintem sokan totál félreértették mit akartam ezzel az egésszel, szóval legjobb lesz, ha most ismét nekifutok. 

"Fekete lesz az új Batman". Kapásból vagy fél tucat variációt tudnék arra, hogy mit írtam volna a 444 és a Telex cikkének címébe ehelyett, hogy ne az legyen alattuk az első komment, hogy "menjen inkább gyapotot szedni", vagy hogy "és a gazdája mit szól hozzá". Eleve lehet nem is használtam volna a headlineban a "fekete" szót, hiszen egy normális világban nem kéne hírértékű legyen valaki bőrszíne. Természetesen a kommentszekciót elárasztották a fentihez hasonló hozzászólások, és persze főként olyanok jöttek osztani az észt, akik amúgy még soha egy darab képregényt sem tartottak a kezükben. De mivel a cikk elolvasása már sokaknak meghaladja a képességeit, ezért egyből azt vizionálták, hogy ez majd a filmeket is érinti, hogy a még el sem készült Pattinson mozi után rögtön afroamerikai színész ölti magára a jelmezt, és ami a legfontosabb, hogy ezzel az eredeti Batmant akarják lecserélni. "De há' mosmá mé' kell mindenki néger legyen?" Kérdezik a kétségbeesett hozzászólók, akik attól tartanak, hogy ez most már így marad, végleges. Isten veled fehér Batman, egy élmény volt.

Ha pedig mégis sikerült elolvasni a kurta cikkeket, azok egyikéből derül csak ki, hogy ez amúgy mindössze egy négy számos dolog, bár szerintem ez a szám sem túl informatív azok számára, akik nem olvasnak képregényt. Azt viszont semelyik sem említi, hogy ez egy szimpla linewide képregény event, ami csupán két hónapig tart, és ami után minden visszatér a régi kerékvágásba. De miért is írták volna ezt bele, hiszen nekik egy percig sem a tájékoztatás volt a céljuk. És ez itt a probléma. 

Ezt a cikket direkt azért tették közzé így, ezzel a szalagcímmel, hogy a kommentekben egymásnak essenek a hozzászólók. Jobb oldal a bal ellen, rasszista a liberális ellen, mindenki mindenki ellen, hogy pörögjön az algoritmus, és minél több embernek szembejöjjön a hírfolyamban. A kattintásvadászat egyik legalávalóbb példája volt ez, és mélyen felháborított, hogy az általam annyira szeretett képregényes világot felhasználva próbálják meg erősíteni a széthúzást, ami a modern világ legnagyobb problémája. Nem a globális felmelegedés, nem a koronavírus, hanem a jobb és bal oldal jelenlegi természetellenes szembenállása, ami minden érdemi párbeszédet ellehetetlenít. A hírportáloknak viszont csak az számít, hogy meglegyen az olvasottság, kapják a pénzt az oldalakon közzétett reklámok után, és hogy beszedjék az olvasóktól a támogatást. Ezek után szívből örülök, hogy soha egy fillért sem küldtem egyiknek sem. 

Mindezek után kikérem magamnak azt a tegnap elhangzott állítást, miszerint én gyűlöletkeltő lennék. Én kampányolok perpillanat leghangosabban a gyűlöletkeltés ellen, de valahogy mégis én lettem a rosszfiú.

A MetaComix egyetlen céllal jött étre, ez pedig nem más, mint a képregényolvasás népszerűsítése. Szóval amellett, hogy etikátlannak tartom a 444 és a Telex cikkeit, szembemennek mindazzal, amit az oldalunk képvisel. Mert az ilyen írások senki kedvét nem fogják meghozni ahhoz, hogy nyissanak a médium felé, tehát ebből a szempontból is csak ártó hatással bírnak. És nem, abszolút nem szándékom lejáratni sem a 444-et, sem a Telexet, sem semelyik másik hírportált. Bárki ellen ugyanígy felléptem volna hasonló kártékony cikkek esetén, tök mindegy, hogy melyik oldal táborához tartozik. Szerintem ennek sehol nem lenne szabad beleférnie, pláne nem több százezres látogatottságú oldalakon. 

Biztos akad olyan is, aki azt hiszi én jobb újságírónak tartom magamat a 444-eseknél/Telexeseknél, és azért kezdtem bele a fikázásukba. Nos, kezdjük azzal, hogy én nem vagyok újságíró, egy szimpla blogger vagyok, aki szeretetből csinálja azt, amit csinál. Nem kapok fizetést ezért, nem kapok semmilyen anyagi támogatást az olvasóimtól, ráadásul reklámok sincsenek az oldalamon, hogy az a lehető leggördülékenyebben működhessen. Ha viszont bárhol újságírói állást kapnék, akkor sem alacsonyodnék soha odáig, hogy ilyen kattintásvadász cikkekkel pusztítsam a világot, számomra ez a gerinc hiányával egyenlő. 
Ez nem újságírás, ez egy szennylap színvonala, emellett végtelenül ciki olyanoktól, akik rendszeresen támogatásért kuncsorognak, és magukat hiteles, komoly hírportálnak tartják.

Egyébként akkor már beszéljünk kicsit a Future State-ről is, amiben fel fog tűnni a híres neves "fekete Batman", mivel ez volt ugye a szóban forgó cikkek témája. Amellett, hogy távol áll tőlem a rasszizmus, igazat adok azoknak is, akik szerint brutális PC szaga van az egésznek. Az eventben ugyanis nem csak az afroamerikaikat akarják reprezentálni, hanem mindenki mást is. Nem ezzel van a gond, hanem hogy tényleg látványosan erőltetett, az elfajzott politikai korrektség pedig legalább annyira káros, mint maga a rasszizmus, vagy a homofóbia. Hiszen ezzel nem az elfogadást erősítik, hanem épp ellenkező hatást érnek el, mivel az emberek azt érzik, hogy rájuktukmálják az egészet. A világnak fogalma sincs hogy kéne kezelnie ezt a kérdést, ráadásul szerintem azoknak is végtelenül kínos lehet mindez, akiket első kézből érint. Képzeld el, hogy melegként, vagy színesbőrűként új vagy egy társaságban, ahol mindenki kétségbeesetten próbálja bizonygatni neked, hogy ők amúgy mennyire elfogadnak téged. Valószínűleg fejvesztve menekülnék egy ilyen szituációból, csak a gond, hogy ez a társaság jelenleg az egész világra kiterjedt, ahonnan azért elég nehéz lelépni. Van pedig egy rakás hiteles afro, vagy LMBT karakter a képregények lapjain is, akik piszkosul jól el lettek találva pont azért, mert természetesen álltak hozzájuk, és nem csak azért találták ki őket, hogy a diverzitást erősítsék. 

Szerintem minden gondolatomat kiírtam magamból, ha valaki ezek után is pálcát akar felettem törni, hát tessék. Legközelebb szokásos képregénykritikával készülök és rohadtul remélem, hogy nem kell sem politikával, sem faji kérdésekkel foglalkozzak (hacsak nem ez lesz valamelyik képregény témája), mert abszolút nem az én műfajom. Addig is maradok hiteles, őszinte és legfőképpen a képregényes médium elkötelezett támogatója. 

Dragon Ball Super Vol. 9-10 by Akira Toriyama & Toyotarou

2020. december 6., vasárnap


A pár hónappal ezelőtti Dragon Ball cikkem egészen elképesztő olvasottságot produkált az oldalon, ami után még most sem sikerült teljesen magamhoz térnem. Több mint 8000-en(!!!) nyitottátok meg a bejegyzést, ezzel minden korábbi írásomat sikerült felülmúlnom. Szóval nem is tudom mit mondhatnék azon kívül, hogy köszönöm nektek az óriási érdeklődést, és ahogy ígértem, nem akkor olvastatok utoljára Son Gokuról és barátairól a MetaComix blogon. Legutóbb csak a negatívumokra fókuszáltam, most viszont örömmel jelenthetem, hogy ezúttal kifejezetten pozitív kritikával készültem nektek. Tudni illik, hogy míg az anime sorozat a 131. epizóddal véget ért, a manga tovább folytatódott, és az események olyan izgalmas irányba haladtak tovább, ami még engem is egészen meglepett. Toriyamának nem csak hogy többet sikerült kijavítania a korábbi cikkemben taglalt hibákból, de talán a franchise egyik legjobb történetét hozta össze. A 9. és 10. volume 41-48-ig gyűjtötte össze a manga fejezeteit. A cikk nyomokban spoilereket tartalmazhat!

Na már most, mielőtt belevágsz tudnod kell, hogy a Vol. 9 egy része még az Erő Nagytornájának eseményeinek végét, vagyis a Jirennel való küzdelmet mutatja be. Ezt valószínűleg mindenki látta már az animében, kivéve engem, akinek egyszerűen nem volt türelme végigszenvedni. Mint ahogy azt már a fentebb említett korábbi cikkemben írtam, a Tournament of Power szerintem a legrosszabb arc volt a franchise történetében, a manga viszont hála istennek nem húzta megannyi epizódon keresztül az eseményeket. Kifejezetten pozitívan éltem meg, hogy a harcot meglehetősen rövidre zárta, nem volt semmi filler, csak a lényeg belesűrítve egy teljesen vállalható és ésszerű oldalszámba. Nem is értem, hogy miért kellett beleesnie a Super animének is a Frieza saga hibáiba, és megannyi epizódon keresztül húznia a semmit, holott lehetett volna ezt így is csinálni már az elejétől kezdve. Így legalább én is bepótoltam a házi feladatot, most már tudom ki maradt talpon legvégül, lapozzunk. 


A versenyt követően barátaink hazatértek a Földre, ám nyugodt perceik nem tartanak sokáig. A Galaktikus Őrjárat tagjai egyszer csak megjelentek, hogy magával vigyék Majin Buu-t, mindezt bárminemű magyarázat nélkül. Goku és Vegita utánuk erednek, és mint megtudják, egy veszélyes bűnöző szökött meg a galaktikus börtönből, akit egyedül Buu-nak van esélye legyőzni. Ő nem más, mint Moro, egy kb. tízmillió éves szarvas/patás szörnyeteg, aki veszélyes varázserejével már korábban is veszélyeztette a 7-es univerzumot. Hőseink felajánlják segítségüket, és közben az is kiderül, hogy a Moro a Namek bolygó felé tart... 

Nos, kezdjük mindjárt azzal, hogy Moro kifejezetten izgalmas ellenfél, akivel szemben hőseink képességei ezúttal kevésnek bizonyulnak. A készítők ugyanis végre nem arra építenek, hogy van valahol egy még erősebb ellenfél, mint a már amúgy is nevetségesen OP főszereplők, akit csak egy újabb látványos super saiyan szint elérésével lehet legyőzni. Moro legérdekesebb képessége ugyanis, hogy elszívja a bolygók és a rajta tartózkodók energiáit. Magyarán Son Goku és Vegita egy idő át sem tudtak változni a közelében, még a sima super saiyan formát sem képesek felölteni. Ezúttal tehát nem számíthatnak sem az isten szintre, sem az ultra instinctre, bár nem tudom, hogy a későbbiekben lesz-e még alkalmuk bevetni ezeket a csodafegyvereket. 


Számomra a legnagyobb érdekesség Vegita visszatérése volt a Namek bolygóra, hiszen ha emlékeztek, a Frieza Sagában kis zöld barátaink egész falvait irtotta ki hidegvérrel, bármiféle megbánás nélkül. Eleinte úgy tűnt, hogy a Namek lakók nem is emlékeznek erre, de mint később kiderült, nem felejtették el. Ahogy Vegita sem, aki azóta őszintén megbánta tetteit, sőt: Első számú küldetésének tekinti, hogy megvédje a bolygó lakóit és a három kívánságot teljesítő kristálygömböket Morotól. Ebben a sztoriban éreztem csak igazán, hogy milyen sokat fejlődött a karakter a Dragon Ball Z eleje óta, és őszintén szólva az ilyen pillanatokat sokkal jobban értékelem, mint amikor Toriyama mindenféle kínos szituációkba kényszeríti őt. Le a kalappal a saiya-jin herceg előtt, ismét sokat nőtt a szememben. 

Akiket idegesített Majin Buu hiánya a Dragon Ball Super korábbi történeteiből, azoknak jó hírem van: A rózsaszín hájpacni végre méltóztatott felébredni, mi több, ő a kulcsfigurája a sztorinak. Pontosabban nem is ő, hanem az, aki benne lakozik. Emlékeztek még a Grand Supreme Kai-ra, akit Kid Buu annak idején bekebelezett? Végre valahára őt is láthatjuk majd akcióban, ami szerintem egészen meglepő fordulat, szerintem senki nem látta jönni. Emellett hála istennek Son Goku sem viselkedik már úgy, mint egy igazi tökkelütött, mintha Toriyama egyszer csak a homlokára csapva ráeszmélt volna, hogy hogyan is kell ezt csinálni. 


Az artwork valami egészen fenomenális, Toyotarou rajzai hihetetlenül dinamikusak és kb. sehol sem láttam még ilyet, hogy egy-egy mozdulatba ilyen részletességet beleöltek volna. Pedig tudjátok, hogy falom a képregényeket, de azt kell mondjam, hogy ez tényleg egy külön szint. Már-már tapintható az a lendület, amit a szereplők beleadnak egy-egy támadásba, tényleg elképesztő a végeredmény. Nem tudom, hogy az animével ellentétben a manga korábbi számaiban is voltak-e látványosan brutális pillanatok, viszont legnagyobb örömömre itt nem egyszer kijutott belőlük. Kicsit sajnálom, hogy fekete-fehér az egész, de szerintem simán megveszem úja ezt a sztorit, ha egy nap kiadják színesben is. Sajnos a nyomtatás viszont helyenként nagyon igénytelenre sikerült, néhol konkrétan lelógott a szöveg az oldalakról. Mindent el lehetett olvasni, de azért ilyenekre igazán odafigyelhetnének. 

Mindent egybevéve a Dragon Ball Super Vol 9-10 egészen kellemes meglepetés volt számomra, tényleg nem számítottam rá, hogy ennyire beszippant majd az új sztori. Azoknak is bátran ajánlom, akik hozzá hasonlóan látták az anime hibáit, és azok miatt már felhagytak a reménnyel. Személy szerint én már bátorkodtam is berendelni a folytatást, nagyon kíváncsi vagyok hova halad tovább ez az egész. Hiszen a Moroval való küzdelem még koránt sem ért véget, sőt. Gyanítom, hogy a legjava még csak ezután jön. 

Fantastic Four by Mark Waid & Mike Wieringo: Ultimate Collection - Book One

2020. november 29., vasárnap

Ha rendszeresen olvasod a MetaComix blogot, vagy szimplán csak otthonosan mozogsz a képregények világában, akkor bizonyára találkoztál már Mark Waid nevével, akinek számos nagyszerű történetet köszönhet az iparág. Ő írta minden idők legnépszerűbb Flash képregényeit, a Kingdom Come-ot, valamint 1998-ban ő vette át a méltán híres Fantastic Four szériát is. A sorozat számait egybegyűjtő Ultimate Collection első kötete a #60-66-ig tartalmazza a Marvel elképesztő kvartettjének kalandjait, emellett az Avengers 400. száma is helyet kapott a végén. 

Ezeken az oldalakon láthatjuk többek között, ahogyan Fáklya igyekszik felelősségteljes felnőtté válni, valamint megtudjuk ki áll valójában a Yancy Street banda tréfái mögött, amik már a kezdetektől fogva az őrületbe kergették a Lényt. Ezek után hőseink nem mindennapi rovarirtásban vesznek részt, majd Reed egyik elszabadult találmányával is megküzdenek, ami nem más, mint egy testet öltött egyenlet. 


Na de hogy szállsz szembe egy két lábon járó matematikai képlettel? Hát matekkal! És igen, tagadhatatlan, hogy a képregény áltudományos része meglehetősen bugyuta, de kit érdekel? A sztorik iszonyat mókásak, humorosak, izgalmasak, kalandosak, többet pedig szerintem kívánni sem lehet. Emellett az egész varázsa abban rejlik, hogy Mark Waid alapvetően nem szuperhősökként gondol a Fantasztikus Négyesre. Persze, segítenek, ha épp valamelyik rosszarcú el akarja pusztítani a világot, de sosem fogjuk őket háztetőkön ugrándozva látni, miközben bűnözőket hajkurásznak. A Fantasztikus Négyes ugyanis egy kalandorokból és felfedezőkből álló csapat, akik első sorban arra használják erejüket, hogy előrébb vigyék a világot. Éljen a tudomány! 

A képregény emellett egyfajta hagyományőrző szereppel is bír, ugyanis olvasás közben végig azt éreztem, hogy ezek még mindig pontosan ugyanazok a karakterek, akiket annak idején Stan Lee kitalált az '60-as években. Kicsit modernebbek lettek a dialógusok, fejlődött a narratíva, viszont 37 évvel később is pontosan ugyanolyannak hagyták meg őket, ahogyan eredetileg megszerették őket az olvasók. Számos példát fel tudnék hozni, amikor a képregényhősök pár évtized alatt, vagy akár egészen hirtelen is drasztikus átalakuláson mentek keresztül, de itt szerencsére nem volt szó ilyesmiről. Végülis ha van egy tökéletes recept, akkor minek tovább fűszerezni? 


Amit viszont nem értek, hogy minek került bele a gyűjteménybe az
Avengers #400? Az ég világon semmi keresnivalója nincs itt, főleg hogy a Fantasztikus Négyes mindössze egyetlen panel erejéig látható ebben a számban. A történetben a Bosszúállók ellenfeleinek "sötét anyagból megformált másai" fenyegetik a világot, mint később kiderül, Loki mozgatja a szálakat. Amellett, hogy a sztorinak semmi köze a Fantastic Four számaihoz, az egész kimondottan zavaros és túlságosan rövid ahhoz, hogy élvezhető legyen. Értem én, hogy ezt is Mark Waid írta, de egyszerűen nem ide való. Ráadásul halmozza azokat a hibákat, amik miatt sokszor nem tudom élvezni a Marvel crossovereit. Tonnányi karakter, mindez besűrítve kb. 30 oldalra... Természetesen emiatt egyik szereplő sem tud kibontakozni, mivel egyszerűen nincs rá idejük, és csak veszik el egymástól a rivaldafényt. Egyszóval egy teljesen felesleges káosz az egész, inkább lett volna rövidebb a kötet. 

Mindennek ellenére Mark Waid Fantastic Four sorozata remek cucc, végtelenül laza olvasmány, ami tökéletes kikapcsolódás lehet bárki számára. Mindenképpen szeretnék még visszatérni ehhez a szériához, sőt. Azt hiszem sokkal, de sokkal több Fantasztikus Négyest kéne olvasnom. :) Tegyetek ti is így!

Green Lantern by Geoff Johns Book Two

2020. november 20., péntek


 A Múltkori Three Jokers kritika után ismét Geoff Johns cikkel készültem nektek, melynek témája régebbi ugyan, de jelentősége máig vitathatatlan. Ugyanis a 2005-ös Green Lantern sokak szerint minden idők egyik legjobb képregénysorozata, és minél többet olvasok belőle, annál inkább egyetértek ezzel az állítással. A szériát a vaskos omnibusok mellett elkezdték pár száz oldalas TPB-kre bontani, az első ilyen kötetről már írtam is korábban kritikát az oldalon. Következzék most a második, melybe #4-20-ig gyűjtötték össze a sorozat számait. 

"Hal Jordannek bizony van miért vezekelnie. Miután megszállta egy idegen entitás, gyakorlatilag elpusztította a Zöld Lámpás alakulatot, és számos barátjával is végzett. Mostanra visszanyerte társai bizalmát, és igyekszik újrakezdeni az életét mind a Lámpások tagjaként, mind földi emberként. Ám a sors nem akarja, hogy maga mögött hagyja a múltját. Ugyanis azok a Lámpások, akiket elvileg megölt életben vannak, és bosszúra szomjaznak..." 

Az imént idézett bevezető csupán csak a Revenge of the Green Lanterns című sztori eseményeit említi, pedig az igazság az, hogy ennél sokkal, de sokkal több minden történt ebben a kötetben. Mi több, a Green Lantern 10. számában tűntek fel először a "Sárga Lámpások", ismertebb nevükön a Sinestro Corps, akik a Zöld Lámpásokkal ellentétben nem az akaraterőből, hanem a félelemből merítik erejüket. Ez némileg meglepett, azt hittem sokkal régebbre nyúlik vissza a történetük, de hát ez van, én sem vagyok mindentudó. Igaz, még nem volt "full appearance", vagyis az író itt még nem fedte fel őket teljesen, az erre épülő sztorit a harmadik kötet tartalmazza. Emellett szép lassan, de az események egyre csak haladnak a Blackest Night című event felé, amikor is a Fekete Lámpás zombik igyekeznek eltörölni az életet a DC Univerzumból. 


A kötet elolvasása után érthetővé vált számomra, hogy az olvasók egy részének miért Hal a legkevésbé kedvenc Zöld Lámpása. A főszereplő ugyanis sokszor kimondottan arrogáns, ami sokak számára ellenszenvessé teheti. Azt hiszi rá nem vonatkoznak a földi törvények, csak azért, mert a Zöld Lámpás alakulat tagja. Gondolkodás nélkül hág át nemzetközi egyezményeket, fittyet hányva a következményekre, míg végül az Igazság Ligája is kénytelen közbeavatkozni. Én értem, hogy a Lámpások munkája az egyik legfontosabb az univerzumban, de azért lehetne kisebb az arca, főleg azok után, hogy még ha akaratán kívül is, de egy rakás embert megölt. A felsőbbrendűségi komplexus ellenére Hal próbál ember maradni, mellékállásban továbbra is a légierőnél szolgál. Viszont olyannyira nagyra van magával, hogy a pilótafülkébe sosem viszi magával a gyűrűjét, és lássuk be, ez a LEGNAGYOBB GYÖKÉRSÉG, AMIT EMBERÜNK CSINÁLHAT. Hal fiam, esetleg az ejtőernyőt nem akarod kihajítani? Minek az neked? Mondanom sem kell, hogy ennek súlyos következményei lettek, amiket simán el lehetett volna kerülni. Szóval van egy rakás idegesítő tulajdonsága, vannak ostoba húzásai, és mindent egybevéve számomra még mindig Guy Gardner a legszimpatikusabb lámpás, aki legalább nyíltan vállalja, hogy egy igazi seggarc. Ugyanakkor egy szóval sem mondanám, hogy utálom Jordant, továbbra is vallom, hogy a szuperhősöket is a hibáik teszik izgalmassá, és minden hülyeségével együtt nagyon klassz karakternek tartom. 


Ha már szóba került Guy Gardner, MONDTAM MÁR HOGY Ő A KEDVENC LÁMPÁSOM? A tag simán Hupikék Törpikéknek nevezi az Univerzum Őreit, akik nem csak hogy a főnökei, de a világegyetem legöregebb és legbölcsebb lényei is egyben. Nem tudom, hogy ezt szemtől szemben is el meri-e játszani, de gyanítom, hogy igen. Az alakulatból ő a legfontosabb mellékszereplő, aki gondolkodás nélkül elkíséri Halt egy olyan magánakcióra, amit a Törpikék kifejezetten megtiltottak. Végül is ez a legkevesebb, ha cserébe megkapja Hal fekete noteszét, benne Power Girl telefonszámával. Egyszerűen imádom a fazont, igazán kijárna neki egy saját képregénysorozat, ahol ő kapja a főszerepet. 

A már említett karakterek mellett bőven bukkannak fel még ismerősök szép számmal. Van itt közös sztori Green Arrow-al, Batmannel, a rosszfiúk oldalán pedig a legizgalmasabb visszatérő számomra Hank Henshaw volt, más néven Cyborg Superman, aki a bevezetőben taglalt Revenge of the Green Lanterns című sztori kulcsfigurája. Ha valaki John Stewartot szíveli legjobban a lámpások közül, akkor azoknak is jó hírrel szolgálhatok, ugyanis zseniális kis undercover akciót hajtott végre a kötetben. Ilyenkor mutatkozik meg igazán, hogy valójában a Lámpások is csak zsaruk, mindössze annyi a különbség, hogy ők a világűrben végzik munkájukat. 


Az artwork az esetek 90%-ában nagyon is rendben volt, egyedül Daniel Acuña rajzait éreztem rondának, vagy legalábbis nem ide valónak. Ivan Reis ellenben nagyon is hozta a formáját, valamint Ethan Van Sciver is, aki nem értem, hogy ilyen tehetségből miképp vált az iparág idiótájává. Sciver ugyanis az, aki a leghangosabban ellenzi a diverzitást a képregényekben, emellett álhírek terjesztéséről is híres. Nemrég ismét a DC Comics közelgő haláláról írt az oldalán, ami a legdurvább fake news gyár a témában, mindezt azért, mert annak idején csúnyán váltak el a kiadóval. A legtöbb képregényalkotó manapság elhatárolódik Scivertől, de azt kár tagadni, hogy a Green Lantern franchise sokat köszönhet neki. 

Geoff Johns Green Lantern sorozata igazán epic cucc, kötelező mindenkinek, aki mélyebben bele akarja ásni magát a DC Univerzumba. Annak ellenére, hogy milyen hatalmas erőkről van szó benne, abszolút könnyen fogyasztható, remek kikapcsolódó olvasmány. A harmadik kötetről szóló kritikát bátran megígérem nektek előre, ugyanis most már ha akarnék se tudnék leállni a szériával. 

Batman: Three Jokers #1-3 by Geoff Johns, Jason Fabok & Brad Anderson

2020. november 14., szombat

Végre, ez a nap is eljött. Elérkeztünk a 2020-as év legfontosabb kritikájához, és nem tagadom, iszonyatosan vártam, hogy megírhassam ezt a cikket. Ami nem is csoda, hiszen szóban forgó képregényünkhöz a legkedvencebb íróm és az iparág egyik legtehetségesebb rajzolója álltak össze, hogy elmélyítsék a DC Univerzum egyik legnagyobb rejtélyét, ami már a 2015-ös Darkseid War című sztori óta nem hagyta nyugodni az olvasókat. Ebben az eventben hintette el ugyanis Geoff Johns, hogy nem is egy Joker létezik, hanem mindjárt három, ám egészen mostanáig egyetlen képregény sem boncolgatta még csak felületesen sem ezt a kérdést. Mondanom sem kell tehát, hogy a Three Jokers-t a bejelentésétől fogva iszonyatosan nagy hype lengte körbe, ám a megjelenés sajnos elég sokat csúszott, amire az idei járvány is rátett még egy lapáttal. Most viszont, hogy végre a teljes sztori kiadásra került végre kideríthetjük, hogy a DC Black Label legújabb üdvöskéjének vajon sikerült-e megfelelnie a magas elvárásoknak. A cikk minimális spoilereket tartalmaz, de azért igyekszek nem mindent lelőni.

Történetünk, mint ahogy az bizonyára senkit nem lep meg, Gothamben játszódik, ahol a város különböző pontjain három gyilkosság történt egy időben. Ez még önmagában nem lenne furcsa, csakhogy a szemtanúk mindhárom helyszínről a Bűn Bohóc Hercegét látták elmenekülni. A rendőrség nem érti hogy lehetett Joker egyszerre három helyen, így Batmant is bevonják a nyomozásba, akihez hamarosan Batgirl és Red Hood is csatlakozik...

Mielőtt belevetnétek magatokat a Three Jokers-be előtte nem árt megcsinálnotok a házi feladatot, és elolvasnotok néhány meghatározó Batman sztorit, vagy legalább nagy vonalakban utánanézni, hogy miért fontosak. Ezek nem mások, mint a Death in the Family, a Killing Joke, és az Under the Hood. Ezekből mind készült animációs film is, ám azok közül csak az Under the Hood feldolgozását tudom igazán jó szívvel ajánlani, a másik kettőt érdemesebb inkább fellapozni. Mivel azonban tényleg alapvető sztorikról van szó, ezért bízok benne, hogy a többségetek már valószínűleg olvasta őket, ha viszont nem, akkor nem javaslom, hogy megfelelő kontextus nélkül nekivágj a Three Jokers-nek. 

Jason Fabok a megjelenés előtt nem sokkal adott némi háttérinfót a három Jokerről, és hogy miben is különböznek pontosan:

"A legfontosabb talán mind közül a golden age Joker, akit mi "Bűnöző Jokernek" hívunk, és aki nem igazán mosolyog. Ő egészen 1940-ig, a Batman legelső számáig nyúlik vissza, ami tele volt olyan ijesztő panelekkel, ahol fapofával néz. Ezzel rengeteget játszottunk, az eredmény pedig így sokkal parább. Ő egy hideg, számító verziója Jokernek, aki egy igazi bűnözőzseni.
Aztán ott van a "Bohóc Joker". Ő a klasszikus megtestesülése a karakternek, aki hangos és mindig poénkodik. Mint az a Joker, akit a kései '40-es, '50-es évek képregényeiben láthatsz, igazán mókás figura.
Végül ott van a modern változat, akit mi "Komédiás Jokernek" hívunk. Ő az, aki a Killing Jokeban is szerepelt. Pszichotikus és egyszerűen gonosz. Mindig mosolyog és mellette vihorászik. Sokat játszottam azzal, ahogy annak idején Brian Bolland rajzolta a karaktert.
Egyszóval mind egyedi, ugyanakkor mégis olyan, mintha egymás részei lennének. Ezzel a rejtély kicsit még rejtélyesebb lesz."


Na már most, szerintem a készítőknek nem igazán sikerült elmélyítenie a "Bohóc" és a "Komédiás" közti különbséget, talán az utolsó számban éreztem csak igazán az eltéréseket. Ha választanom kell, akkor egyértelműen a "Bűnöző" Joker sikerült legjobban a háromból, akitől tényleg felállt a szőr a hátamon. Őszintén remélem, hogy később mások is előszedik még őt, tényleg iszonyatosan creepy az a végtelen nyugalom, ami árad belőle.

A három Joker összejátszik a közös cél érdekében, ami ezúttal sem más, mint Batman amúgy is nyomorúságos életének még tovább keserítése. Ami érdekes, hogy létrejött közöttük egyfajta hierarchia, melynek tetején a Bűnöző Joker áll. Számomra ez azért volt fura, mert egyik Joker sem az a típus, aki bárkitől eltűri a főnökösködést, ha pedig mégis, akkor az általában csak színjáték, és előre borítékolható az árulás. Szerencsére ezt a készítők is így gondolták, és idővel aztán be is következett az elkerülhetetlen. De vajon ki fordult ki ellen? 

A történet előhozta Red Hood sötét oldalát, és a főszereplők között emiatt kialakult konfliktusra is nagy hangsúlyt fektet a képregény. Batgirl karakterének lényegét is sikerült remekül eltalálni, sőt, talán sosem szíveltem még annyira Barbarát, vagy láttam őt olyan erősnek, mint ebben a sztoriban. Felmerült bennem ugyanakkor a kérdés, hogy hol volt Nightwing, vagy épp Damian a Three Jokers eseményei alatt, ám valahol értem, hogy miért csak Batgirl és Red Hood segítette a nyomozást. Olyan karakterekre volt szükség, akiknek Joker életre szóló traumát okozott, ilyen feltételek mellett pedig aligha lehetett volna náluk alkalmasabb szereplőket találni. 


Na de a kérdés, hogy vajon megérdemelte-e a
Three Jokers a felhajtást, tényleg van-e olyan jó, mint ahogy azt vártuk? Igen, igen, és ezredszerre is igen! Telis-tele van hátborzongató pillanatokkal, amiket biztos, hogy nem felejtek el egyhamar. Pedig bevallom, eleinte aggódtam kicsit, mivel a sztori némileg megosztotta a közönséget, és olvastam azért negatív véleményeket is szép számmal. Ennek oka, hogy nem igazán kaptunk válaszokat, ugyanis továbbra sem tudunk igazából semmit a három Jokerről. Kik ők? Honnan jöttek? A rejtély továbbra is rejtély maradt, ez pedig érthető, ha valakinek piszkálja a csőrét. Mindössze a "Komédiás" Jokerről kaptunk némi infót, ami kicsit át is írta azt, amit a Killing Joke után tudni véltünk róla, de ez még mindig kb. a nullával egyenlő. Engem ez személy szerint nem zavar, szerintem mindig is az tette izgalmassá Jokert, hogy nem ismerjük az eredetét, és a történet szempontjából igazából lényegtelen is ez az információ. 

Kicsit tovább növelte az aggályaimat, amikor a sztori elején ismét végig kellett néznem a Wayne gyilkosságot - igen, mááár megint - ám szerencsére ezúttal indokolt volt. A történetben fontos szerepet játszik ugyanis Joe Chill, aki nem más, mint aki kioltotta Thomas és Martha Wayne életét abban a bizonyos sikátorban. De vajon mi dolga a Bűn Bohóc Hercegeinek Mr. Chill-el? Miféle beteges játékot űznek ezúttal? 

Jason Fabok iszonyatosan kitett magért, és egyértelműen látszik, hogy tényleg ez a rajzoló karrierjének eddigi legfontosabb állomása. A Three Jokers messze az egyik leggyönyörűbben illusztrált képregény, amit valaha láttam, ami látványvilágát tekintve is sokat merített a Killing Joke-ból. Még az az egy panel is megbocsátható, amikor Batgirl jobb lábára véletlenül a bal lábfeje került, ennyi hiba szerintem bőven belefér. A borítók is mind brutál jól néznek ki, alig várom, hogy megérkezzenek a dedikált példányaim. 

Batman és Joker fanok, örömmel jelenthetem, hogy megérte várakozni. A Three Jokers kötelező olvasmány mindenkinek, akit valaha is foglalkoztatott a Joker mítosz, ugyanakkor fontos, hogy senki várjon tőle válaszokat. Hiszen itt épp az a poén, hogy a poén elmarad. 

The Flash Vol. 8: Flash War by Joshua Williamson

2020. november 12., csütörtök

Ejjejjej. Itt ülök és azon gondolkozok hogy fogok cikket írni erről a képregényről úgy, hogy mindenki számára érthető legyen. A helyzet ugyanis az, hogy ismét egy rendkívül bonyolult és szövevényes sztorihoz érkeztünk, amiben ráadásul újfent előkerült az egyik legkevésbé kedvenc témám, az időutazás is. Félreértés ne essék, nincs alapvetően bajom a koncepcióval, csak mindig elkövetem azt a hibát, hogy logikát keresek benne, pedig mostanra megtanulhattam volna, hogy felesleges. Mindenesetre megpróbálom a lehető legegyszerűbben kielemezni a Flash War című kötetet, de előre is elnézést azoktól, akik csak pislognak majd olvasás közben. 

Az előző volume végén Wally Westnek hirtelen minden emléke bevillant korábbi életéből, beleértve elvesztett családját is. Elhatározza, hogy a sebességmezőt áttörve megmenti szeretteit, fittyet hányva arra, hogy ez milyen katasztrofális következményekkel járhat. Eközben a távoli jövőben, a 25. században nyomozás folyik Reverse Flash halálával és az idővonalat ért drasztikus változtatásokkal kapcsolatban. Minden jel arra utal, hogy a 21. században történhetett valami, így a Renegádok visszautaznak az időben, hogy felgöngyölítsék az ügyet, és helyreállítsák az idővonalat... 

De kik is a Renegádok? Mivel a 25. század emberének jóságos Flash helyett csak Reverse Flash jutott, felállítottak ellene egy egységet, akik az eredeti Flash ellenségeinek, a Zsiványoknak szakasztott másai. A munkaköri leírásuk része az is, hogy helyrehozzák azokat az időbéli változtatásokat, amik akár Thawne csínytevései miatt, akár más okból jöttek létre. A Renegádok tehát visszamentek a 21. századba, hogy felelősségre vonják Iris Westet Thawne meggyilkolásáért, és itt jön az a pont, amikor nálam kicsit kibillent a logika egyensúlyából ez a történet: 

Azzal, hogy visszautaznak az időben, nem változtatják-e meg ők maguk is a múltat? Nem emlékszünk-e még élénken egy bizonyos esetre, amikor Flash megmentette édesanyját a haláltól, és ezzel totálisan hazavágta az egész világot? Kis kutatás után azonban kiderítettem, hogy bizonyos esetekben bizonyos személyeknek megengedett visszautazni az időben, viszont csakis és kizárólag szigorú szabályok betartása mellett. Amit Barry csinált a Flashpoint-ban, az gyakorlatilag minden ilyen szabály ellen volt, és ennek következménye lett a már ismert káosz. Ugyanakkor azt sem igazán értem, hogy ha valaki megváltoztat valamit a múltban, akkor a 25. században miért lassan, a szereplők szeme láttára alakul át a világ ahelyett, hogy az ő idejük instant kitörlődne? Vagy akkor már maradna minden ugyanúgy, és jönne létre velük párhuzamosan egy alternatív idővonal. Továbbra is csak ismételni tudom, hogy az időutazásban inkább ne keressünk logikát, mert csak elveszi a történet élvezhetőségét. 

Ha ezt sikerült megemészteni, akkor jöjjön az, ami miatt leginkább szerettem ezt a képregényt: Kiderült ugyanis, hogy egy régi ismerős mozgatja a szálakat, akinek visszatérése ráadásul elég ütősre sikerült. Nem másról van szó, mint Hunter Zolomonról (más néven Zoom), aki a második karakter volt, aki magára öltötte Reverse Flash jelmezét. Zoom manipulálásának eredményeként egyébként átmenetileg lehetetlenné vált az időutazás, ezért pedig nem tagadom, kicsit hálás vagyok neki. Ráadásul a sebességmező mellett más hasonló, rejtélyes erők szabadultak a világra, amikből hőseink kaptak is egy elég kemény ízelítőt. 

Pro után következzen ismét egy kontra, ugyanis a képregény címe és borítója meglehetősen félrevezető. Én mostanáig abban a hitben voltam, hogy Barry és Wally brutális módon egymásnak esnek majd a Flash War-ban, de nem volt itt igazi háború, inkább csak civakodás a két főhős között. Azok után, hogy meddig készítette elő az író ezt a storyline-t, kissé csalódott vagyok. Félreértés ne essék, van itt dráma bőven, ugyanakkor nem azt kaptam, amit vártam, vagy inkább nem azt, amit a kötet ígért. Mint amikor rákattintasz egy clickbait újságcikkre, aminek aztán köze nincs a címben leírtakhoz. 

A sztori vizuális szempontból szerencsére abszolút rendben van. A sorozat meghatározó művésze, Carmine Di Giandomenico helyett ezúttal az általam főként JLA képregények révén ismert Howard Porter, valamint Scott Kolins ragadott ceruzát. Kolins nem mellékesen annak idején Geoff Johns-al közösen alkotta meg Zoom karakterét, így logikus, hogy beugrott néhány szám erejéig.

Őszintén remélem, hogy Williamson a soron következő számokban már mellőzte az időutazást, mert bár nagyon szeretem ezt a szériát, most már kezd kicsit a könyökömön kijönni a téma. Kivéve persze, ha Thawne visszatér rosszalkodni, amiről mindig szívesen olvasok. Addig is idénre nekem elég volt az időutazós sztorikból, 2021-ig hallani sem akarok ilyesmiről. Helyette hamarosan érkezik az év talán legfontosabb kritikája, amiről szerintem már sejtitek, hogy mi lehet. Addig is csak annyit mondok, hogy Ha. Ha. Ha.

Married With Children #1-7 (second series) by various

2020. november 5., csütörtök

 


A MetaComix blog írásánál kötelességemnek érzem, hogy az állandó Marvel/DC dömping mellett olyan képregényeket is bemutassak nektek, amikről máshonnan egészen biztosan nem szereznétek tudomást. Mai cikkünk témája szintén egy ilyen széria, abban viszont biztos vagyok, hogy a szóban forgó franchise senkinek nem lesz új. A Rém rendes család ugyanis minden idők talán egyik legfontosabb szitkom tévésorozata, ami leginkább a főszerepet játszó Ed O'Neill alakításának köszönhető. Al Bundy ugyanis az az ember, aki megmondja a tutit, fittyet hányva arra, hogy a véleménye politikailag korrekt-e, vagy sem. Ő az, akivel középkorú házas férfiak milliói tudtak azonosulni. Ő az átlagos fickó, aki éhbérért gürizik a világ legrosszabb melóhelyén, otthon pedig nem várja más, csak lusta neje és hálátlan kölkei. Ő az a pasas, akit minden balszerencséje ellenére lelkiismerettel is megáldott a sors és aki végül mindig azt teszi, ami helyes. Al Bundy egy igazi hős, arról meg már ne is beszéljünk, hogy négy touchdownt szerzett egyetlen meccs alatt. A Rém rendes család maga volt a politikai inkorrektség, ám ez a sorozat még egy olyan jobb világban készült, amikor senki nem sértődött meg ezen, és azt nézték hülyének, aki igen. 

Arról viszont fogalmam sem volt, hogy készültek képregények is a sorozat alapján, meg is lepődtem, mikor belefutottam az egyik képregény webshop kínálatában. A '90-es években a Now Comics több rövid szériát is kiadott, ebből a két leghosszabb is csak hét számig jutott. Én az 1991-ben indult második sorozatot szereztem be, nem patika, de korukhoz képest remek állapotban. A sorozathoz hasonlóan a képregények is epizodikusak, minden számban új sztori kezdődik. Őszintén szólva fogalmam sem volt mire számítsak, mindenesetre izgatottan vágtam neki az olvasásnak. 

A sztorikban megtudhatjuk Peggy Bundy miként próbál hasznot húzni felettébb hasznos képességeiből, láthatjuk Al küzdelmét a lábszaggal, elkísérjük Kellyt egy álláskereső körútra, sőt, végre testközelből megismerhetjük Peg sokat emlegetett édesanyját is. A tetőpont számomra viszont egyértelműen a Psychodad című történet volt, melyben Alt kirúgták az állásából. Ez a sztori viszont legalább annyira volt groteszk és ijesztő, mint vicces. Hősünk ugyanis ezúttal tényleg becsavaradott, és családja attól rettegett, hogy Al meg akarja ölni őket. Mindez azért nagyon érdekes, mert bár a tv sorozat nem félt nyíltan kifigurázni témákat, a családon belüli erőszakot ilyen formában prezentálni azért elég sok lett volna. A képregény viszont bevállalta, hiszen lássuk be: A való világ Al Bundy-jainál bizony előfordulhat, hogy egy nap végleg elgurul a gyógyszerük. Akárhogy is, nagyon fura volt ezt az egész jelenséget egy Rém rendes család sztoriban viszontlátni. 

Tudom, tudom, mind egy dologra vagytok kíváncsiak: Vajon a képregényeknek sikerült-e visszaadnia a tv sorozat hangulatát? Nos, nem igazán. Pár szám után azonban rájöttem, hogy a készítőknek talán nem is ez volt a célja. Képzeljétek el, hogy a Marvel/DC képregényekhez hasonlóan itt is létezik a multiverzum koncepciója. Ha így lenne, akkor ez a furcsa karikatúra világ lenne a Bundyverzum 2-es számú Földje. Ez főképp abban mutatkozik meg, hogy pár dolgot meg is változtattak. Al főnöke például nem nő, hanem egy kopaszodó férfi, kollegái pedig szintén teljesen új karakterek. Emellett a szereplők meglehetősen kevés időt töltenek Bundyék jól ismert nappalijában, helyette egy rakás új helyszínre kísérjük el őket. Ráadásul azt sem mondanám, hogy Al lenne a main karakter ezeken az oldalakon, a család többi tagjának is ugyanúgy kijutott a rivaldafényből. 

Ha van igazán komoly negatívum, amit Rém rendes család képregények kapcsán fel tudok hozni, az Kelly Bundy. A készítők nem igazán tudtak mit kezdeni vele, ami fura, hiszen pont az a karakter lényege, hogy szegény lány egy igazi tökfej. Ehhez képest a képregényes Kelly intelligenciája furcsán megugrott, feltűnően sokszor dobálózik olyan fogalmakkal, amiknek egyáltalán nem kéne tisztában legyen a jelentésével. Sőt, saját gondolatai és elvei is vannak. Nem tudom ezt hogy sikerült így elrontani, de mindegy, lapozzunk. 


Ha már szóba jöttek a karikatúra rajzok, akkor mindenképp kiemelném, hogy ez a képregény talán legeslegjobb része. Tom Richmond illusztrációi felettébb mulatságosak, sokszor már csak a látvány miatt elkezdtem kuncogni. Kicsit a a Kretén magazin jutott eszembe róluk, eléggé hasonló a stílus. A borítók szintén nagyon mókásak, némelyik rajzolt, míg másokon a szereplőkről készült ikonikus fotók láthatók. 

Ha igazán nagy Rém rendes család fanatikus vagy, akkor érdemes beszerezned ezeket a képregényeket. Nem ez lesz a legviccesebb dolog, amit valaha olvastál, de szerintem már az önmagában jópofa, hogy létezik ilyesmi. Biztos nem ez volt az utolsó furcsaság, amit bemutattam nektek, szóval keresd fel az oldalunkat minél gyakrabban! ;) 

The EC Archives: Tales from the Crypt Vol. 1

2020. október 28., szerda


Lássuk be, idén elég gyászos Halloweennek nézünk elébe. A szórakozóhelyek 11-kor bezárnak, az édességgyűjtés pedig jelen körülmények között még akkor sem lenne javallott, ha lenne itthon hagyománya. Ezekben az ínséges időkben a legjobb amit tehetünk, hogy hátradőlünk, és fellapozunk egy jó horror képregényt. A jeles alkalomra való tekintettel én egy igazi alapművel készültem nektek, ami nem csak hogy a tökéletes olvasmány Halloweenre, de a képregénytörténelem egyik igen fontos darabja is. Hogy megértsétek miért, menjünk vissza kicsit az időben az 1950-es évekbe! 

A második világháború után megváltoztak a képregényolvasási szokások. A frontról hazatérő fiatalok igényeit többé már nem elégítették ki a köpenyes igazságosztókról szóló történetek. Helyettük valami új és sötétebb dologra vágytak: Így kezdtek egyre nagyobb teret hódítani a horror képregények, melyek zászlóshajója az EC Comics nevű kiadó volt, akik kínálatába tartozott többek között a Tales from the Crypt című antológia sorozat is. A képes rémhistóriák reneszánsza azonban nem tarott sokáig, ugyanis hamarosan aggódó szülők tömegei kezdtek hangot adni felháborodásuknak, és a buliból természetesen nem maradhatott ki az egyház sem. A legnagyobb csapást azonban egy Fredric Wertham nevű pszichiáternek köszönhette az iparág, aki a Seduction of the Innocent című könyvében azt állította, hogy a képregények hatására lesznek a fiatalokból bűnözők, drogfüggők és homoszexuálisok.
Bár ma már teljesen abszurdnak hangzik ez a kijelentés és egyértelmű, hogy nincs semmilyen tudományos alapja, az '50-es években sajnos nagyon is komolyan vették. Olyannyira, hogy 1953-ban össze is hívták emiatt a kongresszust, hogy orvosolják a problémát, 1954-ben pedig nyilvános meghallgatásokat tartottak az ügyben. Többek között az EC Comics társszerkesztőjét, William Gaines-t is kifaggatták, hogy ugyan szerinte normális dolog-e ilyen borzalmakkal tömni az ifjúság fejét.

Ezek az események végül a Comics Code Authority nevű testület megalakulásához vezettek, akik ezután csaknem 6 évtizeden át cenzúrázták a képregényeket. Ha a borítókon szerepelt az általuk kibocsátott pecsét, az annak a jele volt, hogy az adott kiadvány megfelelt az erkölcsi irányelveiknek, más szóval "nem károsak". Bár semmilyen törvény nem kötelezte a kiadókat a Comics Code használatára, a legtöbb kereskedő csak olyan képregényeket árult, amiken ott díszelgett a pecsét. Az EC Comics napjai ezzel meg lettek számlálva, 1956-ban le is húzták a rolót, a Tales from the Crypt pedig a '80-as évek végén, élőszereplős sorozat formájában tért vissza. 

Na de elég a töriórából, lássuk végre a képregényt! Az EC Archives első Tales from the Crypt gyűjteménye a The Crypt of Terror számait tartalmazza #17-től 19-ig, valamint a Tales from the Crypt számait #20-tól 22-ig. A 2000-es években ráadásul újra is színezték a helyenként már-már pop artba hajló rajzokat, így a vizuális élmény is kimondottan kellemes. Az '50-es évek hangulata szinte ordít ezekből a történetekből, ami a klasszikus horror körítéssel egészen egyedi atmoszférát teremt. Bár a sztorik iszonyat régiek, derekasan kiállták az idő próbáját, ma is pont ugyanolyan élvezetes olvasni őket, mint amikor először kiadták őket. A képregények mellett találunk a kötetben egyperces novellákat is, sőt, még a korabéli rajongói leveleket is beletették. 


A gyűjteményben bőven kijut a válogatott rémségekből: Vannak itt zombik, vámpírok, kísértet járta ház, holttestek kiásása, rejtélyes gyilkosságok, egyszóval minden, amire csak egy horror rajongó vágyhat. Mégis teljesen indokolatlannak érzem a tömeghisztériát, amit annak idején kiváltottak ezek a képregények. Értem én, hogy az '50-es években még alacsonyabban volt az ingerküszöb, de néha még a Született feleségekben is láttam meredekebb dolgokat, mint némelyik Tales from the Crypt sztoriban. Még a rajzok is bőven megmaradtak a jóízlés határain belül, nincsenek gusztustalan véres-beles gore témák, se semmi, ami manapság kiverhetné a biztosítékot. Ugyanakkor ne legyenek kétségeink, a Tales from the Crypt vérbeli horror, csak kicsit lightosabb, mint amihez manapság vagyunk szokva. 

Ha valaki képben van a későbbi élőszereplős sorozatot illetően, az bizonyára ismeri a franchise ikonikus figuráját, a narrátorként közreműködő "bájos" Kriptaőrt (angolul: CryptKeeper). Az '50-es években azonban még nem volt zombi, ez már a '80-as évek újítása volt, ami azért mondjuk ki, sokat hozzátett a karakterhez. Ezen kívül egyébként nem sokat változtattak rajta, már itt is ő volt a mesélő, aki a rémtörténet gyűjteményéből mazsolázgat, hogy így szórakoztassa a nagyérdeműt. A sztorik végén levonja a tanulságot, mert bizony a legtöbb történetnek tanulsága is van, a készítők annak idején még erre is figyeltek.

Egy szó mint száz, nem hinném, hogy bárki a Tales from the Crypt hatására lesz tömeggyilkos. Az viszont fix, hogy remek szórakozást nyújt azoknak, akik klasszikus horror élményre vágynak
. Kellemes, rémségekben gazdag Halloweent kívánunk minden kedves olvasónknak! :)

The Flash Vol. 7: Perfect Storm by Joshua Williamson

2020. október 10., szombat


 Ha van olyan képregényes karakter, akire valószínűleg sosem fogok ráunni, az Flash. Legyen szó akár a Barry Allen, vagy épp a Wally West verzióról. Egyszerűen imádom ezeknek a képregényeknek az egész áltudományos hátterét, és hogy még napokkal később is az olvasottakon jár az agyam. Szerintem nem is futottam még bele igazán rossz Flash sztoriba, max olyanba, ami gyengébb, mint a többi. Ha csak egyetlen képregényt vihetnék magammal egy lakatlan szigetre, az biztosan valamelyik Flash lenne, bár remélem sosem kényszerülök ilyen választás elé. 

Joshua Williamson legendás sorozatát valószínűleg egy lapon fogják emlegetni az olyan írók munkáival, mint Mark Waid, vagy Geoff Johns. Korábban már többször írtam a széria előző köteteiről, és az esetek többségében csak magasztalni tudtam őket. Az író nagyon sokat hozzátett a Flash mítoszhoz az elmúlt években, épp ezért nagyon sajnálom, hogy idő közben elbúcsúzott a sorozattól. A hónapban már Kevin Shinick szállítja nekünk a legújabb sztorikat, bár sokak szerint csak átmenetileg, amíg nem jelentik be Williamson utódját. Nem teljesen kizárt, hogy ez a valaki a már fentebb említett Mark Waid lesz, aki a valaha volt talán legnépszerűbb Flash szériát követte el a '90-es években, és aki több, mint egy évtized kihagyás után nemrég ismét visszaigazolt a DC-hez. Ez persze csak feltételezés, mindenesetre biztos, hogy ezzel sok rajongó álma válna valóra. No de elég a szóból, lássuk mi történt a Perfect Storm című kötetben! 

Kiderült, hogy a Black Hole nevű terrorszervezet mögött nem más áll, mint Gorilla Grodd, aki halálos betegségben szenved. Mivel csak a sebességmező gyógyíthatja meg, ezért megpróbálja kisajátítani magának azt, ezzel megfosztva Barryt gyorsaságától. Grodd ténykedésének következtében egész Central City egyetlen pillanatba dermedt, és a városra biztos pusztulás vár, hacsak valaki nem tesz valamit. Mindeközben Flash bármire képes azért, hogy visszaszerezze erejét - akár még Godspeedet is hajlandó megszöktetni az Iron Heights börtönből... 

Williamson remekül kihasználta Grodd telepatikus képességét, aki alaposan belemászott a főhős fejébe, és elültetett egy igen kellemetlen gondolatot: Vajon mit ér Barry Allen a szuperereje nélkül? A lelki sebek feltépésének következménye lett Godspeed megszöktetése a börtönből, ami felveti azokat a morális kérdéseket, amik miatt a legjobban imádtam ezt a sztorit: Vajon Barry tényleg azért akarja mindenáron visszakapni az erejét, hogy megmentse a várost, vagy azért, mert egyszerűen csak IMÁD Flash lenni? Mert lássuk be, ki ne örülne annak, ha ő lenne a világ leggyorsabb embere? Ki ne golyózna be attól, ha ezt elvennék tőle? Elítélhetjük-e őt azért, hogy szabadjára engedett egy veszélyes bűnözőt, ha ez kellett ahhoz, hogy ismét önmaga legyen? És számít-e mindez egyáltalán, ha az erejét mások megsegítésére használja? 

Egyszóval az író az egyik legjobb példáját hozta annak, amit leginkább szeretek a szuperhősös képregényekben: Legyen bármekkora hatalmuk, hordjanak akármilyen csilli-villi sztreccs rucit, legbelül ezek a karakterek is csak emberek, akik esendők, hibáznak és bizony olykor követnek el etikailag megkérdőjelezhető dolgokat a nagyobb jó érdekében. A szuperhősök ma már nem a tökéletesség szimbólumai, mert tökéletes egyszerűen nem létezik. És tagadhatatlan, tényleg ők állnak hozzá a legközelebb, de az ilyen pillanatokban tudok igazán azonosulni ezekkel a karakterekkel, nem akkor, amikor makulátlan félistenek képében tündökölnek. Persze annak is megvan a helye, de mégis ezek miatt a sztorik miatt térek vissza újra és újra a DC-hez.

Barry mellett ezúttal is Wally West kapta a legfontosabb szerepet, aki sokak számára máig az első számú Flash, és aki még mindig a Flashpoint utóhatásaitól szenved. Amellett, hogy ismét kijutott körülötte a megható pillanatokból, az író elkezdte felvezetni a következő kötetet is, ami a Flash War címet viseli, és aminek borítóján Barry és Wally sokatmondóan egymásnak feszülnek. A Perfect Storm-ban egyébként nincs hiány szupergyors karakterekből: Szerepel Kid Flash, Negative Flash (azaz Meena Dhawan) és Avery Ho is (a kínai Flash, igen, ilyen is van). Számomra viszont ezúttal is Godspeed vitte el a prímet, aki minden egyes sztori után egyre feljebb kúszik kedvenc karaktereim listáján. Williamson saját karakterei közül egyértelműen ő a legizgalmasabb, remélem később más írók sem fogják hanyagolni a jövőben. Meg amúgy valaki mintázhatna róla lassan egy figurát is. (Légyszi McFarlane Toys?)

Ismét egy nagyszerű Flash képregényt pipálhatok ki az olvasólistámon és úgy hiszem, hogy a legjava még hátra van. Ha akarnék se tudnék leállni ezzel a sorozattal, sőt, már bele is vetettem magam a folytatásba. De erről majd később, egy másik cikkben. Addig is olvassatok sok-sok képregényt, és persze MetaComix blogot!

Penguin: Pain and Prejudice by Gregg Hurwitz & Szymon Kudranski

2020. október 2., péntek


Pingvint valószínűleg mindenki ismeri az olvasók közül, ha máshonnan nem, hát az 1992-es Batman Visszatér filmből biztosan, melyben annak idején Danny DeVito játszotta el a karaktert. Oswald Cobblepot máig a Sötét Lovag egyik legikonikusabb ellenfele, emellett az egyik legrégebbi is, hiszen 1941-ben tűnt fel először a képregények lapjain. Szerepelt a mára kultikussá vált Batman rajzfilmsorozatban, videojátékokban, legutóbb pedig a Gotham című tévésorozat növelt a népszerűségén, ahol Robin Loyd Taylor játszotta el a karakter fiatalabb verzióját. Ez utóbbit kimondottan élveztem, hiszen a színész annak ellenére alakította hitelesen, de mégis egyedien a szerepet, hogy egyébként abszolút nem egy Pingvin alkat.

Azt viszont már csak kevesen tudják, hogy melyik sztorikat érdemes elolvasniuk, ha szeretnék jobban megismerni a karaktert. Én most egy olyan művel készültem nektek, ami nem csak hogy bárki számára könnyen fogyasztható, de kifejezetten azért is készült, hogy a lehető legjobban megragadják benne a Pingvin esszenciát. Gregg Hurwitz képregénye, a Penguin: Pain and Prejudice című öt részes minisorozat 2011-ben jelent meg a New 52 reboot után, ám a borítón ez utóbbira semmi utalás nincs, így máig kérdéses, hogy ez most annak az univerzumnak a része-e. A történet szempontjából ez igazából teljesen lényegtelen, mivel önálló sztoriként nem volt hatása más képregényekre, és hacsak nem változtatnak drasztikusan a karakteren, egy újabb reboot esetén is ugyanúgy működni fog. 

Sokáig az a kép élt bennem Pingvinről, hogy ő a ronda, kövér gengszter cilinderben, aki az esernyőjével hadonászik, gyáva mint a nyúl és általánosságban véve nem feltétlen jelent problémát Batman számára. Egyszóval nem úgy gondoltam rá, mint egy ijesztő figurára. A Pain and Prejudice elolvasása után viszont azt kell mondjam, hogy Oswald Cobblepot az egyik utolsó ember, akivel ujjat húznék a DC Univerzumból. Mert jaj neked, ha tiszteletlenül bánsz vele, vagy bármilyen módon az útjába kerülsz. Pingvin mindent és mindenkit felperzsel körülötted, romba dönti az egész világodat, míg végül semmi sem marad, és te magad szorítasz pisztolyt a halántékodhoz. És nem, egy percig sem lesznek emiatt álmatlan éjszakái. Elég egy rossz szó, és azt is megbánod, hogy valaha a világra jöttél.

A történet so-so egy origin sztori is egyben, láthatjuk a kis Oswaldot gyerekkorában, és sorra átéljük vele azokat a traumákat, amik végül igazi szörnyeteget csináltak belőle. A torz külső, a bántalmazó apa, a piszkálódó testvérek, az anyjához fűződő beteges viszony, ebben a képregényben minden benne van. És bár végtelenül tragikus és szomorú ez a történet, sokkal inkább undort és félelmet váltott ki belőlem, mintsem szánalmat a "főhős" felé. Az viszont biztos, hogy ez az egyik legdepresszívebb, legsötétebb képregény, amihez  valaha szerencsém volt, szóval aki ezt keresi a DC-ben, az biztosan imádni fogja. 

Természetesen nem maradhatott ki a történetből Batman sem, aki itt épp Pingvin után nyomoz, hiszen a jó öreg Oswald elkövetett néhány igazán meredek dolgot ezeken az oldalakon (amik még súlyosabbak, ha ismeritek a mögöttük megbújó indítékot). És itt jön a cáfolat arra, amikor azt gondoltam, hogy Batman könnyűszerrel elintéz egy ilyen figurát. Oswald ugyanis igazi alvilági vezér, aki mindent a gorilláival csináltat, és gondosan elvarrja a szálakat, hogy semmit se lehessen rábizonyítani. Márpedig bizonyítékok hiányában a Sötét Lovag legjobb esetben is csak összeverheti, börtönbe ettől még nem lehet zárni, megölni pedig nem fogja, mert azzal a legfontosabb elveit hajítaná kukába. És ha még sikerül is rács mögé dugni, borítékolható, hogy rövid időn belül ismét szabadlábon lesz.

A borítókat és a belső oldalakat is Szymon Kudranski illusztrálta, a fakó, hideg látványvilág pedig rátett még egy lapáttal az eleve nyomasztó hangulatra. Érdekesség, hogy Oswald szüleinek arcát egyszer sem láttuk a képregényben, emellett a művész kifejezetten egyedi karakterdizájnnal ruházta fel a Sötét Lovagot is. Mindent egybevéve A Pain and Prejudice látvány szempontjából is magas művészi értéket képvisel, kellemesen kilóg a modern mainstream cuccok közül.

Ha csak egy sztorit is elolvasnál Pingvinről, ez legyen az. Nincs még egy olyan képregény, ami ilyen mélyen beleásott volna a karakter tudatába, hogy felfedje mi jár Oswald Cobblepot fejében. Batman fanoknak kötelező!

7 komoly probléma a Dragon Ball Superrel, amit mindenki ignorál

2020. szeptember 29., kedd



Mielőtt belevágnék a következő cikkembe, szeretném leszögezni, hogy IMÁDOM a Dragon Ball-t. Pedig egyébként abszolút nem vagyok egy anime fanboy, de Akira Toriyama munkássága ezt szerencsére sosem követelte meg. Különösen az eredeti Dragon Ball szériát kedvelem, amikor Son Goku még csak gyerek volt, de a Z-t is legalább ugyanolyan lelkesedéssel nézem újra bármikor. Épp ezért én is óriási izgalommal fogadtam, mikor pár éve beharangozták a folytatást, a Dragon Ball Super-t, és eleinte én is komolyan ráfüggtem a sorozatra. A vége felé viszont valahogy alábbhagyott a lelkesedésem, Az univerzumok túléléséért vívott versenyt már végig sem néztem, szerintem konkrétan a legrosszabb fejezet volt a franchise történetében (bár tudom, hogy ezzel sokan nem értenek egyet). Azóta sok víz lefolyt a Dunán, a nosztalgia buborék kipukkadt, és mai fejjel már tisztán látom azokat a dolgokat, amik miatt a Super szerintem nem volt méltó utódja a Z-nek:


1.) Goku lecsökkent intelligenciája, Vegita sutba vágott büszkesége

Most sem értem igazán, hogy Toriyama miért csinált totál idiótát a főhősből, akinek tudatlansága sokszor volt ugyan a franchise humorának forrása, de sosem volt annyira hülye, mint a Superben. Bár a karakter sosem épp az eszéről volt híres, viszont komoly helyzetekben nagyon is tudott brillírozni, főleg ha stratégiák kidolgozásáról, vagy társai motiválásáról volt szó. Soha sehol nem láttam még olyat, hogy ilyen szinten lebutítottak volna egy főszereplőt, őszintén fájó pont ez számomra. De még ennél is rosszabb talán, ahogy a sorozat Vegitával bánt, akinek harcos büszkeségéből nem csak hogy semmi sem maradt, de az író lépten nyomon megalázóbbnál megalázóbb helyzetekbe kényszerítette.


2.) Aránytalan erőszintek

A Dragon Ball Super részben azért is komolyan vehetetlen számomra, mert már maga Toriyama sem volt tisztában azzal, hogy milyen erősek a saját karakterei. A legjobb példa erre Zseniális Teknős, aki anno olyan gyenge volt, hogy a Z-ben már egyszer sem láttunk küzdeni, aztán a Superben hirtelen úgy feltápolta magát a semmiből, hogy simán indult az univerzumok között vívott harcban. Nem, sorry, ezt már nem kajálom be. Mindeközben Yamchából totál viccet csináltak, őt még Vegitánál is jobban szétalázta a széria, pedig benne rengeteg lehetőség lett volna.


3.) A super saiyan szint már mit sem ér 

Emlékeztek még azokra az időkre, amikor hőseink csak kíméletlen edzések árán érték el a Super Saiyan szintet? Vegita kis híján belehalt, Gohan pedig egy évet töltött az időkamrában kíméletlen körülmények között a Cellel vívott küzdelem előtt. A Superben ehhez képest már az is elég volt hozzá, ha valami fura "bizsergést érzel a hátadban". És igen, tudom, hogy anno a Z-ben Goten és Trunks is minden erőfeszítés nélkül át tudott változni, de szerintem az még mindig sokkal megbocsáthatóbb volt. A látszat kedvéért néha még felöltik ezt a formát a harcok elején, mikor csak játszanak az ellenféllel (vagyis amikor teljesen feleslegesen húzzák az időt). Viszont lássuk be, a Super teljesen irrelevánssá tette a SSJ szintet, ami azért meredek, mert ez még a fan fictionnek csúfolt Dragon Ball GT-nek sem sikerült.


4.) Súlytalan harcok, a brutalitás hiánya

Emlékszem gyerekként, amikor az eredeti Dragon Ballban először láttam Goku és Piccolo Jr. küzdelmét a harcművészeti tornán, alig mertem odanézni. A főhős vére gyakorlatilag eláztatta a tatamit, ami egyszerre elborzasztott és mégis ámulatba ejtett. Ezeknek a harcoknak még volt tétje, és bizony kellett is ez a brutalitás, mert ebből látszott, hogy a szereplők tényleg mindent beleadtak a küzdelembe. Volt néhány iszonyatos sérülés a régi Dragon Ball epizódokban, amiket ha élőben látnék, valószínűleg azonnal kidobnám a taccsot. A Superben ebből jóformán semmi sem maradt, ráadásul azt sem igazán éreztem, hogy a gonosztevők úgy egyáltalán bármilyen valódi fenyegetést jelentenének. 


5.) Isten szint, ultra instinct 

Amikor megpróbálják velem elhitetni, hogy az Isteni szinten túl még mindig lehet erősebbé válni, ott már némileg szkeptikus vagyok. A Superben a main karakterek már nevetségesen OP-k, de még mindig próbálják erőltetni, hogy bizony még mindig van hova fejlődni. "This isn't even my final form!" Pedig de, most már igazán lehetne az utolsó, mert már egyszerűen képtelen vagyok komolyan venni a "hyper ultra instinct super saiyan god" formát. Kész, ki lett maxolva, légyszi Toriyama, engedd el! Remélem a franchise egyszer még visszatér a gyökerekhez, amikor a super saiyan fogalma még nem is létezett, mert most már kezd nagyon elfáradni ez az átalakulósdi. Sőt, bármennyire szeretem őket, azt se bánnám, ha a main karaktereknek is búcsút intenének, és nyitnának végre a spin-offok felé. Pl. láthatnánk a fiatal Zseniális Teknős kalandjait, vagy a saiyan fajt, amikor igazán erejük teljében voltak.



6.) Gohan, te haszontalan...

Értem én, hogy nem minden a harc és a küzdelem, és hogy a Dragon Ball alapvetően nem csak ezekről az értékekről szól (legalábbis így volt, amíg nem jött a Super). De akkor is, azok után, hogy Gohan milyen keményen edzett a Z-ben, egyszerűen kriminális, hogy Toriyama a kukába hajította a korábbi karakterfejlődését. Son Goku fia a Super jelentős részében teljesen haszontalan volt, a végére sikerült so-so összekapnia magát, de még így is csak árnyéka volt annak a Gohannak, aki annak idején megküzdött Majin Buu-val. Pedig annyira végtelenül szerethető karakter, mégis leginkább csak szánni tudtam szerencsétlent. Ráadásul ez az ábrázolás szerintem kimondottan káros üzenetet hordoz, ugyanis attól hogy valaki családapa, még nem lesz puhány.


7.) Háttérbe szorított karakterek

Igazából a Z harcosok jelentős részéről elmondható, hogy nem kaptak elég reflektorfényt a sorozatban. Son Gokun és Vegitán kívül mindenki irreleváns, labdába sem rúghatnak a super saiyan istenek mellett, és őszintén szólva egy darab emlékezetes pillanatot nem tudok felidézni sem Krillinről, sem Piccoloról, sem Tien Shinhanról, se senkiről a Z harcosok közül.

Bár tudnám folytatni még napestig a felsorolást, nekem igazából ezek voltak a legnagyobb problémáim a sorozattal. És mindezek ellenére egyébként nem mondanám, hogy zsigerből utálom, vannak részei, amiket kimondottan élveztem, de ezek olyan dolgok, amik mellett egyszerűen nem tudtam szó nélkül elmenni. Na de miért lényeges mindez? Miért most álltam ezzel elő?

Nos, hamarosan érkezik az első manga kritika az oldalon, és kiderítjük mi történt az univezumok túléléséért folytatott küzdelem után, ami az animébe már nem került bele. Ha Toriyama csak a felét kijavította az általam felsorolt hibáknak, akkor részemről már megérte elolvasni. Szóval legyetek résen, hamarosan további Dragon Ball tartalmakkal készülök itt a MetaComix blogon. Ne hagyd ki!