Teenage Mutant Ninja Turtles: The IDW Collection Vol. 2

2020. december 26., szombat


Humanoid, mutáns teknősbékák, akik a csatornában élnek, mellette ráadásul nindzsák is, egy túlméretezett patkány a mesterük és megállás nélkül pizzát esznek. Ha ma állna elő valaki ezzel az ötlettel, valószínűleg jó pár helyről elhajtanák, míg végül valaki hajlandó lenne egyáltalán meghallgatni. A '80-as években azonban szerencsére minden őrültségre vevők voltak, ami az eladható merchandise lehetőségével kecsegtetett. Így lett az eleinte felnőtteknek szóló Tini Nindzsa képregényekből rajzfilmsorozat, valamint a világ egyik legsikeresebb akciófigura brandje. Azóta több élőszereplős film és számtalan animációs reboot napvilágot látott, emellett szerencsére a képregények lapjain sem lett elhanyagolva a franchise. 2011-ben ráadásul a lehető legjobb helyre, az IDW-hez kerültek a képregények jogai, ahol egészen meglepően komoly tartalommal ruházták fel az elsőre bugyutának hangzó koncepciót. Mi több, állítom, hogy a kiadó Tini Nindzsa képregényei olyannyira iszonyatosan menők, hogy messze ez az egyik legjobb dolog, amihez manapság hozzájuthatnak a médium kedvelői. Nemrég kis hazánkban is elkezdték megjelentetni ezeket a sztorikat a Holdkelte Stúdió jóvoltából, mivel azonban jó szokásomhoz híven nagyrészt eredeti nyelven fogyasztok mindent, ezért valamelyest előrébb járok, mint az eddigi magyar kiadások.
Az
IDW Collection 2. kötete #13-tól 20-ig gyűjtötte össze a TMNT sorozat számait, emellett tartalmazza a Casey Jones, April, Fugitoid, Krang és Baxter Stockman mikrosorozatokat, valamint a Secret History of the Foot Clan minisorozatot. 


A kötet elején mindjárt olyan kicsit sem vidám, felnőttes témákba ugrunk fejest, mint a családon belüli erőszak és az alkoholizmus. Casey Jones rettenetesen elagyabugyálva bukkan fel a Teknőcök rejtekhelyén, mint kiderült, ismét apja emelt kezet rá. Miután elmeséli mi történt vele, Raffaello iszonyatos haragra gerjed, és állig felfegyverkezve a Jones ház felé veszi az irányt... 
A történetben először láthattuk, hogy a mindig jóságos Szecska mester bizony tud kemény tanító is lenni, ha arra van szükség. Zseniális, hogy a patkány és teknőc külsők mögött valójában milyen komplex személyiségek bújnak meg. Ráadásul Raffaello karakterfejlődésének alighanem egyik legfontosabb állomása ez a sztori. Egy nindzsának ugyanis mindig meg kell őriznie hidegvérét, hősünknek pedig bőven van még mit tanulnia ezen a téren, másképp ellenségei könnyen kihasználhatják ezt a gyengeséget. 

A folytatásban visszatérünk a Stockman laboratóriumba, ahol a teknőcök születéséhez vezető balesetet próbálják meg rekonstruálni, ezúttal kontrollált körülmények között. Ennek eredményeképp létrehoztak egy rakás új teknőcöt, az eddigi kísérletek azonban inkább könyvelhetők el kudarcnak, mintsem sikernek. Az új lények ugyanis valóságos szörnyetegek, ráadásul az irányításuk is komoly problémát jelent. Az egyik meg is szökött a laboratóriumból, és csak az érdekli, amire programozták: Hogy levadássza az igazi Tini Nindzsa Teknőcöket...
A régi fanatikusok közül már biztos kitalálták páran, hogy a teknőc szörny nem más, mint Slash, aki 1989-ben tűnt fel először az eredeti TMNT rajzfilmsorozat 4. évadjában. A karaktert felruházták az IDW képregényeihez jobban passzoló, ijesztőbb külsővel és origin sztorival, az eredmény kellemesen parára sikerült. Kíváncsian várom a következő felbukkanását a sorozatban, és hogy milyen szerepet szántak neki a későbbiekben. Na de ami a legjobban foglalkoztat, hogy vajon hány szörnyet hoztak pontosan létre a laboratóriumban? Biztos vagyok benne, hogy Slash a legkevésbé veszélyes közülük, és hogy ebből óriási kalamajka lesz még. 

Ezek után érkeztem el a kötet tetőpontjához, ugyanis hőseink egy szempillantás alatt egy idegen bolygón találták magukat, ahol Krang tábornok seregével kellett szembenézniük. Ráadásul kiderült, hogy a Stockman laboratórium egyik embere sem az, akinek látszik. Viszont kimondottan nagy öröm volt számomra, hogy többet is megtudhattam Krangról, aki szerintem messze a legizgalmasabb ellenfele az egész sorozatnak. Ki ő és honnan jött? Hogyan vált belőle igazi hódító? Még az is kiderül, hogy miképp tett szert jelenlegi "testére" (ami jelentősen ijesztőbb, mint amit a karakter többi inkarnációjánál megszokhattunk). Mindent egybevéve imádtam minden oldalt, amin Krang szerepelt, és áldom az eget, hogy hozzá hasonló figurát tényleg csak kitalálni lehet. 


Aki nindzsákról ír képregényt, az aligha kerülheti meg a tradicionális távolkeleti kultúrát. A Secret History of the Foot Clan című történet ismét visszarepít minket a feudális Japánba, ahol ezúttal Shredderről tudhatunk meg egy rakás új információt: Elsősorban azt, hogy miképp lett halhatatlan. A sztori emellett két idősíkon játszódik: Egy történész professzor ugyanis felettébb érdekfeszítőnek találja a Fürgeláb klán történelmét, és megszállottan kutatja azt. Shredder tudomást szerez a prof kíváncsiságáról, és úgy véli, hogy tehetsége még akár hasznára is lehet. Az események végül úgy alakultak, hogy a Teknőcök ismét szembe találták magukat leghalálosabb ellenségükkel, volt itt nindzsa harc, autósüldözés, minden, amit csak kívánni lehet. 

Zárásképp ismét csak azt tudom mondani, hogy az IDW Tini Nindzsa képregényeinél kevés királyabb dolog létezik. Pörgős akció, zseniális fordulatok, és nincs egy darab fantáziátlan karakter, vagy akár csak egy unalmas oldal az egészben. Ha egyszer elkezded, garantálom, hogy nem tudsz majd leállni vele. Ha már mindenképp választanod kell egy függőséget, akkor alighanem ez a legjobb opció. Kezdd el. Még ma. De tényleg. 

Ez a gond a 444 és a Telex cikkével

2020. december 13., vasárnap

A tegnapi Facebook posztom kisebb felháborodást váltott ki az egyik képregényes csoportban, szóval úgy döntöttem legjobb lesz, ha tiszta vizet öntünk a pohárba. A sztorihoz hozzátartozik, hogy hirtelen felindulásból írtam a bejegyzést, mivel jómagam is iszonyatosan fel voltam háborodva abban a pillanatban, ennek ellenére viszont kitartok mellette. Ráadásul szerintem sokan totál félreértették mit akartam ezzel az egésszel, szóval legjobb lesz, ha most ismét nekifutok. 

"Fekete lesz az új Batman". Kapásból vagy fél tucat variációt tudnék arra, hogy mit írtam volna a 444 és a Telex cikkének címébe ehelyett, hogy ne az legyen alattuk az első komment, hogy "menjen inkább gyapotot szedni", vagy hogy "és a gazdája mit szól hozzá". Eleve lehet nem is használtam volna a headlineban a "fekete" szót, hiszen egy normális világban nem kéne hírértékű legyen valaki bőrszíne. Természetesen a kommentszekciót elárasztották a fentihez hasonló hozzászólások, és persze főként olyanok jöttek osztani az észt, akik amúgy még soha egy darab képregényt sem tartottak a kezükben. De mivel a cikk elolvasása már sokaknak meghaladja a képességeit, ezért egyből azt vizionálták, hogy ez majd a filmeket is érinti, hogy a még el sem készült Pattinson mozi után rögtön afroamerikai színész ölti magára a jelmezt, és ami a legfontosabb, hogy ezzel az eredeti Batmant akarják lecserélni. "De há' mosmá mé' kell mindenki néger legyen?" Kérdezik a kétségbeesett hozzászólók, akik attól tartanak, hogy ez most már így marad, végleges. Isten veled fehér Batman, egy élmény volt.

Ha pedig mégis sikerült elolvasni a kurta cikkeket, azok egyikéből derül csak ki, hogy ez amúgy mindössze egy négy számos dolog, bár szerintem ez a szám sem túl informatív azok számára, akik nem olvasnak képregényt. Azt viszont semelyik sem említi, hogy ez egy szimpla linewide képregény event, ami csupán két hónapig tart, és ami után minden visszatér a régi kerékvágásba. De miért is írták volna ezt bele, hiszen nekik egy percig sem a tájékoztatás volt a céljuk. És ez itt a probléma. 

Ezt a cikket direkt azért tették közzé így, ezzel a szalagcímmel, hogy a kommentekben egymásnak essenek a hozzászólók. Jobb oldal a bal ellen, rasszista a liberális ellen, mindenki mindenki ellen, hogy pörögjön az algoritmus, és minél több embernek szembejöjjön a hírfolyamban. A kattintásvadászat egyik legalávalóbb példája volt ez, és mélyen felháborított, hogy az általam annyira szeretett képregényes világot felhasználva próbálják meg erősíteni a széthúzást, ami a modern világ legnagyobb problémája. Nem a globális felmelegedés, nem a koronavírus, hanem a jobb és bal oldal jelenlegi természetellenes szembenállása, ami minden érdemi párbeszédet ellehetetlenít. A hírportáloknak viszont csak az számít, hogy meglegyen az olvasottság, kapják a pénzt az oldalakon közzétett reklámok után, és hogy beszedjék az olvasóktól a támogatást. Ezek után szívből örülök, hogy soha egy fillért sem küldtem egyiknek sem. 

Mindezek után kikérem magamnak azt a tegnap elhangzott állítást, miszerint én gyűlöletkeltő lennék. Én kampányolok perpillanat leghangosabban a gyűlöletkeltés ellen, de valahogy mégis én lettem a rosszfiú.

A MetaComix egyetlen céllal jött étre, ez pedig nem más, mint a képregényolvasás népszerűsítése. Szóval amellett, hogy etikátlannak tartom a 444 és a Telex cikkeit, szembemennek mindazzal, amit az oldalunk képvisel. Mert az ilyen írások senki kedvét nem fogják meghozni ahhoz, hogy nyissanak a médium felé, tehát ebből a szempontból is csak ártó hatással bírnak. És nem, abszolút nem szándékom lejáratni sem a 444-et, sem a Telexet, sem semelyik másik hírportált. Bárki ellen ugyanígy felléptem volna hasonló kártékony cikkek esetén, tök mindegy, hogy melyik oldal táborához tartozik. Szerintem ennek sehol nem lenne szabad beleférnie, pláne nem több százezres látogatottságú oldalakon. 

Biztos akad olyan is, aki azt hiszi én jobb újságírónak tartom magamat a 444-eseknél/Telexeseknél, és azért kezdtem bele a fikázásukba. Nos, kezdjük azzal, hogy én nem vagyok újságíró, egy szimpla blogger vagyok, aki szeretetből csinálja azt, amit csinál. Nem kapok fizetést ezért, nem kapok semmilyen anyagi támogatást az olvasóimtól, ráadásul reklámok sincsenek az oldalamon, hogy az a lehető leggördülékenyebben működhessen. Ha viszont bárhol újságírói állást kapnék, akkor sem alacsonyodnék soha odáig, hogy ilyen kattintásvadász cikkekkel pusztítsam a világot, számomra ez a gerinc hiányával egyenlő. 
Ez nem újságírás, ez egy szennylap színvonala, emellett végtelenül ciki olyanoktól, akik rendszeresen támogatásért kuncsorognak, és magukat hiteles, komoly hírportálnak tartják.

Egyébként akkor már beszéljünk kicsit a Future State-ről is, amiben fel fog tűnni a híres neves "fekete Batman", mivel ez volt ugye a szóban forgó cikkek témája. Amellett, hogy távol áll tőlem a rasszizmus, igazat adok azoknak is, akik szerint brutális PC szaga van az egésznek. Az eventben ugyanis nem csak az afroamerikaikat akarják reprezentálni, hanem mindenki mást is. Nem ezzel van a gond, hanem hogy tényleg látványosan erőltetett, az elfajzott politikai korrektség pedig legalább annyira káros, mint maga a rasszizmus, vagy a homofóbia. Hiszen ezzel nem az elfogadást erősítik, hanem épp ellenkező hatást érnek el, mivel az emberek azt érzik, hogy rájuktukmálják az egészet. A világnak fogalma sincs hogy kéne kezelnie ezt a kérdést, ráadásul szerintem azoknak is végtelenül kínos lehet mindez, akiket első kézből érint. Képzeld el, hogy melegként, vagy színesbőrűként új vagy egy társaságban, ahol mindenki kétségbeesetten próbálja bizonygatni neked, hogy ők amúgy mennyire elfogadnak téged. Valószínűleg fejvesztve menekülnék egy ilyen szituációból, csak a gond, hogy ez a társaság jelenleg az egész világra kiterjedt, ahonnan azért elég nehéz lelépni. Van pedig egy rakás hiteles afro, vagy LMBT karakter a képregények lapjain is, akik piszkosul jól el lettek találva pont azért, mert természetesen álltak hozzájuk, és nem csak azért találták ki őket, hogy a diverzitást erősítsék. 

Szerintem minden gondolatomat kiírtam magamból, ha valaki ezek után is pálcát akar felettem törni, hát tessék. Legközelebb szokásos képregénykritikával készülök és rohadtul remélem, hogy nem kell sem politikával, sem faji kérdésekkel foglalkozzak (hacsak nem ez lesz valamelyik képregény témája), mert abszolút nem az én műfajom. Addig is maradok hiteles, őszinte és legfőképpen a képregényes médium elkötelezett támogatója. 

Dragon Ball Super Vol. 9-10 by Akira Toriyama & Toyotarou

2020. december 6., vasárnap


A pár hónappal ezelőtti Dragon Ball cikkem egészen elképesztő olvasottságot produkált az oldalon, ami után még most sem sikerült teljesen magamhoz térnem. Több mint 8000-en(!!!) nyitottátok meg a bejegyzést, ezzel minden korábbi írásomat sikerült felülmúlnom. Szóval nem is tudom mit mondhatnék azon kívül, hogy köszönöm nektek az óriási érdeklődést, és ahogy ígértem, nem akkor olvastatok utoljára Son Gokuról és barátairól a MetaComix blogon. Legutóbb csak a negatívumokra fókuszáltam, most viszont örömmel jelenthetem, hogy ezúttal kifejezetten pozitív kritikával készültem nektek. Tudni illik, hogy míg az anime sorozat a 131. epizóddal véget ért, a manga tovább folytatódott, és az események olyan izgalmas irányba haladtak tovább, ami még engem is egészen meglepett. Toriyamának nem csak hogy többet sikerült kijavítania a korábbi cikkemben taglalt hibákból, de talán a franchise egyik legjobb történetét hozta össze. A 9. és 10. volume 41-48-ig gyűjtötte össze a manga fejezeteit. A cikk nyomokban spoilereket tartalmazhat!

Na már most, mielőtt belevágsz tudnod kell, hogy a Vol. 9 egy része még az Erő Nagytornájának eseményeinek végét, vagyis a Jirennel való küzdelmet mutatja be. Ezt valószínűleg mindenki látta már az animében, kivéve engem, akinek egyszerűen nem volt türelme végigszenvedni. Mint ahogy azt már a fentebb említett korábbi cikkemben írtam, a Tournament of Power szerintem a legrosszabb arc volt a franchise történetében, a manga viszont hála istennek nem húzta megannyi epizódon keresztül az eseményeket. Kifejezetten pozitívan éltem meg, hogy a harcot meglehetősen rövidre zárta, nem volt semmi filler, csak a lényeg belesűrítve egy teljesen vállalható és ésszerű oldalszámba. Nem is értem, hogy miért kellett beleesnie a Super animének is a Frieza saga hibáiba, és megannyi epizódon keresztül húznia a semmit, holott lehetett volna ezt így is csinálni már az elejétől kezdve. Így legalább én is bepótoltam a házi feladatot, most már tudom ki maradt talpon legvégül, lapozzunk. 


A versenyt követően barátaink hazatértek a Földre, ám nyugodt perceik nem tartanak sokáig. A Galaktikus Őrjárat tagjai egyszer csak megjelentek, hogy magával vigyék Majin Buu-t, mindezt bárminemű magyarázat nélkül. Goku és Vegita utánuk erednek, és mint megtudják, egy veszélyes bűnöző szökött meg a galaktikus börtönből, akit egyedül Buu-nak van esélye legyőzni. Ő nem más, mint Moro, egy kb. tízmillió éves szarvas/patás szörnyeteg, aki veszélyes varázserejével már korábban is veszélyeztette a 7-es univerzumot. Hőseink felajánlják segítségüket, és közben az is kiderül, hogy a Moro a Namek bolygó felé tart... 

Nos, kezdjük mindjárt azzal, hogy Moro kifejezetten izgalmas ellenfél, akivel szemben hőseink képességei ezúttal kevésnek bizonyulnak. A készítők ugyanis végre nem arra építenek, hogy van valahol egy még erősebb ellenfél, mint a már amúgy is nevetségesen OP főszereplők, akit csak egy újabb látványos super saiyan szint elérésével lehet legyőzni. Moro legérdekesebb képessége ugyanis, hogy elszívja a bolygók és a rajta tartózkodók energiáit. Magyarán Son Goku és Vegita egy idő át sem tudtak változni a közelében, még a sima super saiyan formát sem képesek felölteni. Ezúttal tehát nem számíthatnak sem az isten szintre, sem az ultra instinctre, bár nem tudom, hogy a későbbiekben lesz-e még alkalmuk bevetni ezeket a csodafegyvereket. 


Számomra a legnagyobb érdekesség Vegita visszatérése volt a Namek bolygóra, hiszen ha emlékeztek, a Frieza Sagában kis zöld barátaink egész falvait irtotta ki hidegvérrel, bármiféle megbánás nélkül. Eleinte úgy tűnt, hogy a Namek lakók nem is emlékeznek erre, de mint később kiderült, nem felejtették el. Ahogy Vegita sem, aki azóta őszintén megbánta tetteit, sőt: Első számú küldetésének tekinti, hogy megvédje a bolygó lakóit és a három kívánságot teljesítő kristálygömböket Morotól. Ebben a sztoriban éreztem csak igazán, hogy milyen sokat fejlődött a karakter a Dragon Ball Z eleje óta, és őszintén szólva az ilyen pillanatokat sokkal jobban értékelem, mint amikor Toriyama mindenféle kínos szituációkba kényszeríti őt. Le a kalappal a saiya-jin herceg előtt, ismét sokat nőtt a szememben. 

Akiket idegesített Majin Buu hiánya a Dragon Ball Super korábbi történeteiből, azoknak jó hírem van: A rózsaszín hájpacni végre méltóztatott felébredni, mi több, ő a kulcsfigurája a sztorinak. Pontosabban nem is ő, hanem az, aki benne lakozik. Emlékeztek még a Grand Supreme Kai-ra, akit Kid Buu annak idején bekebelezett? Végre valahára őt is láthatjuk majd akcióban, ami szerintem egészen meglepő fordulat, szerintem senki nem látta jönni. Emellett hála istennek Son Goku sem viselkedik már úgy, mint egy igazi tökkelütött, mintha Toriyama egyszer csak a homlokára csapva ráeszmélt volna, hogy hogyan is kell ezt csinálni. 


Az artwork valami egészen fenomenális, Toyotarou rajzai hihetetlenül dinamikusak és kb. sehol sem láttam még ilyet, hogy egy-egy mozdulatba ilyen részletességet beleöltek volna. Pedig tudjátok, hogy falom a képregényeket, de azt kell mondjam, hogy ez tényleg egy külön szint. Már-már tapintható az a lendület, amit a szereplők beleadnak egy-egy támadásba, tényleg elképesztő a végeredmény. Nem tudom, hogy az animével ellentétben a manga korábbi számaiban is voltak-e látványosan brutális pillanatok, viszont legnagyobb örömömre itt nem egyszer kijutott belőlük. Kicsit sajnálom, hogy fekete-fehér az egész, de szerintem simán megveszem úja ezt a sztorit, ha egy nap kiadják színesben is. Sajnos a nyomtatás viszont helyenként nagyon igénytelenre sikerült, néhol konkrétan lelógott a szöveg az oldalakról. Mindent el lehetett olvasni, de azért ilyenekre igazán odafigyelhetnének. 

Mindent egybevéve a Dragon Ball Super Vol 9-10 egészen kellemes meglepetés volt számomra, tényleg nem számítottam rá, hogy ennyire beszippant majd az új sztori. Azoknak is bátran ajánlom, akik hozzá hasonlóan látták az anime hibáit, és azok miatt már felhagytak a reménnyel. Személy szerint én már bátorkodtam is berendelni a folytatást, nagyon kíváncsi vagyok hova halad tovább ez az egész. Hiszen a Moroval való küzdelem még koránt sem ért véget, sőt. Gyanítom, hogy a legjava még csak ezután jön.