Darth Vader by Greg Pak Vol. 2: Into the Fire

2021. szeptember 17., péntek


Greg Pak Darth Vader sorozatáról már volt korábban szó a blogon, az első kötetről írt kritikámat ide kattintva tudod elolvasni. Idő közben a Szukitsos srácok belengették a magyar nyelvű fordítást is, szóval úgy döntöttem megpróbálok egy lépéssel előttük járni, hogy nagyjából tudjátok mire számítsatok. Ezt nyilván nem tudom minden aktuális Star Wars címnél garantálni, de a Darth Vader esetében igyekszem majd tartani. Bár az első volume tagadhatatlanul az egyik legjobb Star Wars képregény volt, amit valaha olvastam, a második kicsit visszaesésnek tűnik hozzá képest, ami ugyanakkor még közel sem jelenti azt, hogy kimondottan rossz lenne. 

A fájdalom félelmet szül, a félelem dühöt, a düh pedig... Erőt. Az Uralkodónak egyáltalán nem tetszik, hogy Vader Nagyúr mindenféle magánakciókba kezd a háta mögött, és elhatározza, hogy emlékezteti őt a Sith tanításra. Miután szétroncsolta tanítványa robot végtagjait, kidobja őt a Mustafaron, épp azon a helyen, ahol az Obi-Wannal vívott harc után összeégett. Vader Nagyúrnak túl kell élnie a kietlen lávabolygón, ráadásul Palpatine megtiltja neki, hogy az erőt használja. És ha mindez nem lenne elég, a Sithek orgyilkosát is utána küldi... 

Az Into the Fire telis-tele van hamisíthatatlanul badass Vader pillanatokkal. Kezdve azzal, hogy a bolygón talált ócskavasból építi újjá magát, és hogy még ennek ellenére sincs senki, aki az útjába állhatna. Ráadásul ahogy Palpatine emlékezteti a Nagyurat arra, hogy ő csak egy eldobható eszköz, na az valami hihetetlenül rideg. A legnagyobb gondom ezzel az egésszel az, hogy maga a sztori kicsit összecsapott érzést kelt. Pedig az Uralkodóval nyíltan szembeszegülő Vader remek ötlet. Olyannyira, hogy szerintem hiba volt hat számba beletuszkolni. Ez a sztori sokkal jobb is lehetett volna, ha kicsit jobban elnyújtják, bevonnak még pár karaktert és hagytak volna időt Vadernek felkészülni Palpatine legyőzésére, csak hogy aztán így is, úgy is elbukjon. Így viszont úgy érzem nem sikerült kellően kibontani ezt a koncepciót, ami kár, mert ezek után nem hiszem, hogy erről szól majd a sorozat. Legalábbis azok után, amit Vader kapott, szerintem nem lesz bátorsága ismét lázadozni. Ráadásul nem viccelek, szerintem az egész kötetet fél óra alatt elolvastam, azért reméltem, hogy kicsit tovább le fog kötni.

A Sithek orgyilkosa nem más volt, mint Ochi (teljes nevén Ochi of Bestoon), aki számomra eddig ismeretlen karakter volt, mivel ha minden igaz, a Rise of Skywalkerben tűnt fel először (amit én nem láttam és nem is tervezek megnézni, nem idegesítem magam feleslegesen). Nem tudom a filmben mennyire számított izgalmas karakternek, a képregényben egész vicces volt, ráadásul Pak kimondottan sok szerepet szánt neki a történetben. Bár valószínűleg senki nem forgolódott este az ágyban azon morfondírozva, hogy Ochi vajon miképp vesztette el a szeme világát, de ha mégis, akkor ebből a sztoriból megtudod. 

Bár az Into the Fire nem hozta a sorozat első kötetének szintjét, azért én bízok Greg Pak képességeiben, és abban, hogy fel tudja még rázni a szériát. A harmadik kötetről szóló cikket akár borítékolhatjátok is, sőt. Lassacskán ideje lecsekkolni a High Republic-ot is! :)

Superman: Up in the Sky by Tom King & Andy Kubert

2021. szeptember 14., kedd


Mikor először hallottam, hogy Tom King Superman képregényt írt, voltak fenntartásaim. Félre ne értsetek, nem azért, mert kimondottan rossznak tartom az író munkásságát. Sokkal inkább azért, mert nem éppen a pozitív hangvételéről ismert, és hajlamos olyan sötét témákba is nyakig merülni, mint a depresszió, a poszttraumás stressz és társaik. Alapvetően szívesen olvasok ilyesmiről, viszont abban biztos voltam, hogy az Acélember karakterénél nem működne ez a fajta megközelítés. Mert akárhonnan nézem, Superman (normál körülmények között) a remény szimbóluma kell legyen. Ha bármilyen okból nem ő testesíti meg a fényt az alagút végén, akkor:
A.) A sztori egy párhuzamos világban játszódik
B.) Valami totál félrement a DC Univerzumban
C. ) Az írónak egyszerűen fogalma sincs hogyan kell sztorit írni a karakterről.
Az első két variációval semmi bajom, viszont kicsit féltem tőle, hogy King története a C.) kategóriába esik majd. Végül ez nem csak hogy nem így lett, de az írónak egy egészen új és felemelő oldalát ismertem meg ennek a csodálatos képregénynek köszönhetően. 

Kérdés: Milyen messzire menne el Superman, hogy megmentsen egyetlen életet? Miután az idegenek elraboltak egy kislányt, Batman Clark segítségét kéri, hogy keresse meg, és mentse meg őt. Az Acélember a világmindenséget kutatva keményebbnél keményebb kihívásokkal szembesül, ráadásul a távollétében Metropolis is védtelen maradt. Vajon megérte ekkorát kockáztatni a gyermekért? Képes lesz-e megtalálni egyáltalán, vagy ezúttal kénytelen elfogadni, hogy az igyekezete hiábavaló volt? 

Az Up in the Sky egy zseniális karakterrajz, a dekonstrukciója mindannak, ami Supermant azzá teszi, aki. Egyúttal tökéletes példája annak is, hogy az összes szuperhős közül talán az ő felelőssége a legnagyobb. Egy hihetetlenül megható és inspiráló sztori arról, hogy mindig van remény, és hogy bármilyen rossznak tűnik is a helyzet, nem szabad feladni. Egészen elképesztőnek tartom, hogy egy fiktív karakterről írt kitalált történet is milyen motiválóan tud hatni az emberre, azt meg pláne, hogy Tom King képes volt egy ilyet összehozni. Az ilyen sztorik miatt érdemes szuperhősös képregényeket gyűjteni, néha csak ennyi kell, hogy visszatérjen a világba vetett hitünk. Biztos vagyok benne, hogy még ha nem is tud róla, King életet mentett ezzel a sztorival. 

Az egyik legemlékezetesebb fejezetben az író Superman és Clark Kent kettősségét helyezte előtérbe, és azt, ahogy a két személyiség kiegészíti egymást. Az egyik gyengesége a másik erőssége: Ami emberré teszi Clark Kentet, az teszi igazi hőssé Supermant. A történet vége felé az elrabolt lány és Clark párbeszéde is mély nyomot hagyott bennem, és derekasan bevallom, hogy ki kellett törölnöm a szememből pár könnycseppet. És bár az elején tényleg voltak aggályaim, azt kell mondjam, hogy King nem szokványos írói stílusa remekül illett ehhez az egész koncepcióhoz. Többször is előszedhetné ezt a pozitív énjét! 

Andy Kubert rajzaival túlnyomó többségben elégedett voltam, bár előfordultak itt-ott furán megrajzolt arcok. A kötet borítója viszont olyannyira telitalálat, hogy arra szavak nincsnek. Egyszerűen tökéletesen jelzi, hogy mire is számíthatsz ettől a képregénytől, és igazából már ezt látva is sejthettem volna, hogy ez nem semmi olvasmány lesz. 

A Superman: Up in the Sky kötelező minden Superman rajongónak, kicsinek és nagynak. Mostanság szokásommá vált, hogy a legtöbb elolvasott képregényemet tovább passzolom, de ez bizony megtartós lesz. Tom King előtt pedig emelem kalapom, remélem még sok hasonló olvasmánnyal megörvendeztet minket.

King in Black + Venom #31-34 by Donny Cates, Ryan Stegman & Iban Coello

2021. szeptember 8., szerda


Donny Cates már 2018 óta készítette elő a
King in Black című öt számos eventet a Venom lapjain, és most végre valahára elérkeztünk a várva várt összecsapáshoz a föld hősei és Knull, a szimbióták istene között. Több évnyi munka betetőzését láthatjuk ezeken az oldalakon, és most az is kiderül, hogy vajon megérte-e ennyit várni a gigászi ütközetre. Ha mindez számodra újdonság, akkor keresd vissza a korábbi kritikáimat az említett Venom szériáról, melynek ismerete nélkül nem is érdemes nekivágnod a King in Black-nek. Bevallom, néhány filler volume nekem is kimaradt, de az első pár kötetet muszáj elolvasnod ahhoz, hogy értékelni tudd ezt az eventet. Fontos megemlítenem, hogy a King in Black vásárlásakor az európai Panini Comics-féle kiadást választottam, ami a Venom néhány utolsó számát is tartalmazza, és amik tagadhatatlanul sokat hozzátettek a sztorihoz. 

A szimbióták istene tehát elérkezett a földre, a helyzet súlyosságát pedig mi sem szemléltethetné jobban, mint hogy a Marvel Univerzum egyik legerősebb karaktere csak pár másodpercig bírta ellene. Knull a szó legszorosabb értelmében feketébe borítja a világot, a föld hősei pedig hiába veszik fel a kesztyűt, senki sincs, aki megállíthatná. Venom, a Bosszúállók, a Fantasztikus Négyes, az X-ek - Mindenki összegyűlt, hogy a sötétség útjába álljanak, ám félő, hogy ezúttal nem a fény győzedelmeskedik... 


A
King in Black főhőse a rengeteg ismerős karakter ellenére nyilvánvalóan Eddie Brock kellett legyen, ám van még rajta kívül egy fontos kulcsfigura, kinek szerepét már szintén régóta teaselte az író. Így ha az előzményeket ismered, bizonyára nem lep meg, hogy az ifjú Dylan Brockról, azaz Eddie fiáról van szó, aki nem mellékesen egy ember/szimbióta hibrid, és aki így egészen rendkívüli képességekkel bír. Mindemellett szerintem sokan örülnek majd Flash Thompson, aka. Agent Venom visszatérésének, aki 2011 és 2013 között volt a Venom képregények főszereplője. Muszáj megemlítenem továbbá Pókembert, akinek imádtam a monológjait ebben a sztoriban, és újfent több ízben megmutatta, hogy miért is ő az egyik legemberibb szuperhős. Van viszont valami, ami nekem kissé csalódást okozott, mégpedig az, hogy Hulk konkrétan semmi szerepet nem kapott az eventben. Pedig még a main coveren is rajta van, jelen volt az eseményeknél, csak épp semmit nem láttunk belőle. Külön beszerezhető ugyan egy 34 oldalas Immortal Hulk tie-in, de azért az mégsem ugyanaz, mintha a fő attrakcióból is kivette volna a részét. Minden hasonszőrű Marvel eventnél várom, hogy a zöld behemót majd egyszer csak előkerül, aztán az esetek 90%-ban nem lesz belőle semmi. Na mindegy, lapozzunk.

Ezt a kis apróságot leszámítva azt kell mondjam, hogy a King in Black egy nagyszerű Marvel event. Sötét, de mégis reménnyel teli, epikus, ráadásul Eddie Brock végre méltóvá vált arra, hogy tényleg szuperhősnek lehessen nevezni. Cates emellett nem esett bele abba a gyakori hibába, hogy túl sok karaktert tuszkolt a sztoriba, akik közül mindenkit ugyanannyira fontosnak próbál feltüntetni, csak hogy aztán egy merő káosz legyen az egész. Az egyetlen dolog, amin szerintem pár olvasónál elhasalhat a történet, az az, hogy az író a deus ex machina módszerrel tett pontot az események végére - lényegében szó szerint isteni beavatkozás történt, és bár máshol lehet én is belekötnék ebbe, szerintem ennél az eventnél kifejezetten jól működött. 

Mindent egybevéve a King in Black méltó befejezése - vagy inkább betetőzése a 2018-as Venom szériának, viszont semmiképp sem ajánlom, hogy csak úgy fejest ugorj a közepébe. A megfelelő kontextus hiányában nem fogod különösképpen élvezni, a jó hír azonban, hogy csak pár kötetet kell előtte elolvasni ahhoz, hogy minden fontos infóval tisztában legyél. Ha érdekel a karakter, mindenképp vágj neki, csak kezdd az elején, a Venom: Rex című sztorival! :)

Requiem Vampire Knight #1-11 by Pat Mills & Olivier Ledroit

2021. szeptember 1., szerda


Ma alighanem a legfurább dologról lesz szó, amit valaha bemutattam a blogon. Az igazat megvallva mostanáig magam sem hallottam erről a sorozatról, és talán sosem bukkanok rá, ha nem keresek valami kifejezetten
Castlevania jellegű gothic horror képregényt. És bár értem, hogy az internet népe miért ajánlotta, ez a széria sokkal, de sokkal súlyosabb, mint a Castlevania. A Requiem Vampire Knight a brit képregények keresztapjaként is emlegetett Pat Mills és a francia illusztrátor, Olivier Ledroit szentségtelen szerelemgyermeke, ami 2000-ben indult, és amiből mostanáig 11 volume jelent meg. A széria azonban 2011 óta parkolóvágányon van, és bár többször belengették már a folytatást, egyelőre semmi nem lett belőle. Előre jelzem, hogy erősen 18+-os tartalomról beszélünk, és sokakat sokkolhatnak majd ezek a kötetek, ugyanakkor én pontosan ezért imádtam őket. 

Történetünk a pokolban játszódik, ahol az idő visszafelé telik, a rossz a jó, a fejlődés helyett a hanyatlást hirdetik és ahol mindenre az ópium a megoldás. "Hősünk" egy Heinrich nevű, második világháborús német katona, aki a földön elkövetett szörnyűségei miatt abban a megtiszteltetésben részesülhetett, hogy vámpírként született újjá Requiem néven. Miközben felfedezi új, "csodálatos" lakhelyének borzalmait, lényeit és egymással szembenálló nemzetségeit, nem tudja kiverni a fejéből Rebeccát, a zsidó lányt, akibe még életében beleszeretett. Kiderül azonban, hogy Rebecca is a pokolban van, ám nem lehetnek együtt egy olyan helyen, ahol a szeretet érzése aberrációnak számít...


Sokaknál már az kiverheti a biztosítékot, hogy a főszereplő egy kicseszett náci, ám alighanem ez a képregény legkevésbé megbotránkoztató része, és Requiem még így is a pokol egyik legkevesebb lakójának számít. Na de beszéljünk inkább arról, hogy mitől annyira meredek ez a széria: A
Requiem Vampire Knight egyik legfontosabb témája a sátánizmus, amit a készítők abszolút poénnak fogtak fel, ám sajnos köztudott, hogy nem mindenki érti a viccet. Ha valaki nem jön rá, hogy ez egy szatíra, sőt, szándékos polgárpukkasztás, az jó eséllyel meg fog botránkozni rajta. Az egész gonoszság téma szándékosan túl van tolva a történetben, és bár a képregénynek csak egy részét teszi ki a humor, épeszű ember szerintem nem vesz semmit komolyan, amit ezeken az oldalakon lát. Biztos ami biztos, azért inkább rejtsd el mélyen a vallásos ismerőseid elől, hogy elejét vedd a kínos magyarázkodásnak. 

Ebben a bizarr Rómeó és Júlia történetben talán Rebecca az egyetlen, aki a szó klasszikus értelmében szerethető, és akinek valójában semmi keresnivalója sincs a pokolban. A sors fintora azonban, hogy mindenki ide kerül, függetlenül attól, hogy ki hogyan élte az életét, ráadásul minél gonoszabb dolgokat követett el, annál erősebb lényként születik újjá az illető. A sztoriból természetesen nem hiányozhat Drakula, a vámpírok fejedelme, aki ellen nem mellékesen a fél pokol puccsot tervez. Most meg van lepve bárki!? A pokolban kár is hűséget keresni. Szerepelnek továbbá olyan valós személyek is, mint Aleister Crowley, Néró, Báthory Erzsébet, akik ugyancsak egytől egyig velejéig romlott, lelketlen, gonosz szörnyetegek. Mint szinte mindenki más is a sztoriban. Mindennek ellenére nem volt nehéz kiválasztani a kedvenc karakteremet Lord Cryptos személyében, aki csecsemőként valóságos aggastyánnak számít a vámpírok között, és aki annyira groteszk figura, hogy egyszerűen képtelen voltam nem imádni. Vannak azonban olyan veszélyes vámpírok is, mint például Hitler, akik egyszerűen túl erősek, és akiket pont ezért inkább hibernáltak. 


Ha az eddig leírtak nem győztek meg, hogy fellapozd Requiem kalandjait, akkor vess egy pillantást Olivier Ledroit rajzaira. Soha életemben nem láttam még olyan képregényt, ahol az illusztrációk ekkora művészeti értékkel bírtak, minden egyes oldal egy újabb és újabb bizarr műalkotás. Kicsit arra emlékeztet, mint amikor általánosban felfedeztem a metált, és elkezdtem koponyákat, démonokat, meg mindenféle egyéb ocsmányságot rajzolni. A Requiem Vampire Knight ennek az érzésnek a teljeskörű kimaxolása, ha annakidején ügyesebb lettem volna, pontosan ilyeneket rajzoltam volna én is. Van itt gore, sátánista motívumok, meztelenség és persze mindenféle aberrált, istentelen erkölcstelenség. Nyugi, semmi igazán pornográf nincs, de azért ne is mutogasd egy babazsúron. Mindent egybevéve aki csípi az ilyet, annak egyszerűen muszáj lecsekkolnia, hihetetlenül egyedi alkotásról van szó.

Ha bírod a metált, a vámpírokat, a Sátánt, Lucifert és a jóságos Belzebubot, akkor a Requiem Vampire Knight-ot egyenesen imádni fogod. Ha viszont ezek bármelyikének a puszta említésénél is keresztet vetsz, akkor inkább kerüld el. Bízok benne, hogy egy nap még befejezik a sorozatot, de legyünk reálisak, azért a 72 éves Pat Mills sem lesz már fiatalabb. Hacsak újjá nem születik a pokolban. Én szurkolok neki.

Transformers/Back to the Future by Cavan Scott & Juan Samu

2021. augusztus 27., péntek


Mondjak valami durvát? Csak pár éve láttam először a
Vissza a jövőbe filmeket. Igen, tudom mire gondolsz most, és nem. Nem egy barlangban éltem és igen, volt gyerekszobám. Egyszerűen valahogy elkerült, és egyébként ezen kívül is rengeteg alapfilm van, amit hasonló okokból nem láttam. Mivel azonban ez a feleségem egyik kedvenc filmsorozata, ezért az összeköltözésünk környékén megnéztem vele, és bár valószínűleg sosem leszek akkora fanatikus, az számomra is teljesen magától értetődő, hogy miért van körülötte akkora kultusz. 

Mikor az IDW bejelentette a négy számos Transformers/Back to the Future képregényminit, azért arra nyilván én is felkaptam a fejemet. Elvégre mégiscsak a '80-as évek két meghatározó franchiseáról beszélünk, amiknek ezen a médiumon kívül valószínűleg soha még csak esélye sem lenne találkozni. Az IDW kifejezetten híres ezekről a crossoverekről - volt már Batman/Tini Nindzsa Teknőcök, Transformers vs. Terminator, a legextrémebb pedig talán a Transformers/Én Kicsi Pónim volt, ami amúgy meglepően pozitív fogadtatást kapott. Úgy általánosságban el lehet mondani, hogy az egyébként teljesen eltérő világok keresztmetszetéből jó dolgok szoktak kisülni, és ez szerencsére ezúttal sem volt másképp. 


Miután az Álcák tudomást szereztek az időgépről, Megatron parancsba adta, hogy szerezzék meg azt, épp azelőtt, hogy a Doki elszáguldott volna vele 2015-be. Az ezt követő reggelen Marty legnagyobb meglepetésére egy disztópikus világban ébredt, ahol az Álcák legyőzték az Autobotokat, az emberiséget pedig munkatáborokba zárták, hogy kibányásszák a Föld energon készletét. Valami csúnyán félresiklott a jövőben, így Marty egy Gigawatt nevű Autobot társaságában útra kel, hogy megkeresse a Dokit, és helyreállítsa a tér-idő kontinuumot... 

Bár négy szám szerintem általában kevés egy igazán jó sztori elmeséléséhez, azt kell mondjam, hogy a készítők kihozták ebből a maximumot. A Transformers/Back to the Future igazi fanservice, amit mindkét franchise rajongói imádni fognak. Én külön örültem annak, hogy a robotok közül ezúttal nem Optimus és Megatron került a középpontba, hanem inkább olyan karakterekre fókuszáltak, mint Starscream, Rodimus, Rumble, vagy épp a Constructiconok. Természetesen az alávaló Biffnek is méltó szerep jutott a sztoriban, ugyanis az Álcák egyik munkatáborának vezetője lett. Az egyetlen kihagyott ziccer szerintem, hogy nem szedték elő a G1 Transformers rajzfilmekből ismert Doctor Arkeville-t, aki egyébként teljesen olyan, mint a Back to The Future dokijának gonosz ikertestvére, igazán mókás szituációkat ki lehetett volna ezzel teremteni. 


Bár a crossover világa alighanem a legsötétebb jövőképet tárja elénk, azért ügyeltek rá, hogy inkább a laza hangulat domináljon. Akaratlanul is megmosolyogtam, mikor kiderült, hogy még Marty gördeszkája is egy álcázott robot, és könyörgöm, Gigawatt a kicseszett Deloreanné alakul át! Mi kell még!? Az illusztrációk szintén vérprofik, Juan Samu kifejezetten ráment a rajzfilmszerű stílusra, ami remekül passzol ehhez a crossoverhez. Mindemellett minden adott egy esetleges folytatáshoz, a készítők ügyesen elrejtették az utolsó oldalon az erre utaló jeleket, amiket lehet nem is fog majd mindenki észrevenni. 


Muszáj szót ejtenünk a Hasbro Gigawatt figurájáról is, amit a crossover mellé adtak ki. A dizájn egy az egyben a korábbi Siege Sideswipe figura öntvényére épül, de a részletekben azért rengeteg különbséget fel lehet fedezni. Gigawatt 17 egyszerű lépésben alakítható át a legendás Deloreanné. A fluxuskondenzátor a motorháztető alatt helyezkedik el, ami így robot módban a figura mellkasán díszeleg. Az autó ajtajai felnyithatók, ami szerintem a legkirályabb feature az egészben, ezek kis szárnyakká alakulnak át. Az egyetlen negatívum, hogy a fegyveréhez kapott kis puskatus, ami egy pöcök is egyben a Delorean antennája alatt nem igazán marad a helyén alt mode-ban, de ezt leszámítva ebben az árkategóriában ez az egyik legjobb hivatalos Transformer a piacon. Gigawatt két kiadásban jelent meg, az egyik egy limitált, átlátszó üveggel, illetve a sötétített üveges, ami nekem is van, és ami szerintem sokkal jobban is néz ki. A retró csomagolás mindkettőnél garantált. 


Minél többet olvasok az IDW crossovereiből, annál inkább akarok még belőlük. A Transformers/Back to the Future a lehető legmókásabb keresztezése volt a két franchisenak, bízok benne, hogy lesz még folytatás.

Hot Ones csípős szósz teszt

2021. augusztus 25., szerda


Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én egyszerűen IMÁDOM a csípős kaját. Az Erős Pistát szimplán kenyérre kenem, a hentesnél direkt úgy kérek kolbászt, hogy a lehető legerősebb legyen, és szinte minden itthon főzős ételnél azon töröm a fejem, hogy vajon mit rakjak bele, amitől lángra kap az arcom. Nemrég ráadásul kiderült, hogy a tengerentúlon is osztoznak a mániámban: A karantén alatt felfedeztem a világ legeslegjobb Youtube műsorát, a Hot Ones című websorozatot, melyben a legkülönbözőbb világhírességeket hívják meg néhány kihívást jelentő falatra. A recept egyszerű és zseniális: A műsorvezető, Sean Evans interjút készít a vendégekkel, miközben csípős szósszal meglocsolt csípősszárnyakat esznek. A leggyengébbtől kezdve haladnak a  legerősebbig, összesen 10 szószt kell túlélnie a bátraknak, akik bevállalták a szereplést. Én mindig remekül szórakozom rajta, ahogy a vendégek könnyektől küszködve, kivörösödött fejjel próbálnak meg válaszolni a kérdésekre, amiket a vége felé már sokan fel sem fognak, annyira szenvednek. Sean ráadásul a legjobb interjúkat készíti, amiket valaha láttam, ugyanis mindig nagyon felkészült, amivel nem csak a nézők, de az interjúztatott sztárok tiszteletét is sikerült már több ízben kivívnia. A műsorban már szerepelt Gordon Ramsay, Steve-O, Johnny Knoxville, Billie Eilish, a Tenacious D, illetve a Marvel filmek színészei közül is páran. A listát sokáig lehetne folytatni, de azt javaslom inkább keressetek rá a a műsorra a Youtube-on, tényleg az egyik legjobb dolog jelenleg az interneten. 


Na de most jön a lényeg: A Hot Ones-ban látható szószok egytől egyig mind megvásárolhatók a heatonist.com-on. A különböző évadokban persze sokat változott a menü, de azért van pár állandó szósz, amik rendszeresen visszatérnek. Jómagam a 14. évad egyik 3-as pakkját rendeltem meg, illetve két másik üveget, ami nem volt szettben (az egyiket a feleségem kívánságára). Az 5-ös csomag így összesen 105 dollárba került, azaz kb. 31.000 Ft-ba, a vámmal együtt úgy 40.000 Ft-ot fizettem összesen. Ez így leírva tagadhatatlanul húzós, viszont azóta kb. minden étkezésnél előkerül valamelyik szósz, és igazából nem bántam meg a rendelést. A Heatonist Facebook oldalán láttam pár aggasztó kommentet, hogy valakinek összetörtek szállítás alatt az üvegek, hozzám szerencsére minden egyben ideért. Az öt szószt igyekeztem sorba állítani az alapján, hogy melyik mennyire nyerte el a tetszésemet, a legrosszabbtól a legjobbig. Lássuk! 

Hot Ones: Eye of the Scorpion
Erősség: 9/10
Összetevők: Skorpió paprika, ecet, repceolaj, fokhagyma, só, skorpió paprika por

Ez a Youtube műsor egyik saját márkás szósza, viszont szerintem közel sem annyira finom, mint a listán szereplő vetélytársai. Az ecet sajnos különösen túl lett tolva, a csípősségen kívül kb. csak azt éreztem. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy teszi a dolgát: Néhány csepp is elég belőle ahhoz, hogy lángra kapjon a fejed, szóval mindenképp óvatosan bánj vele. Ez még csak nem is a legerősebb szósz, ami kapható a Heatonist oldalán, viszont az én ízlésemnek már túl sok, szerintem bőven túl van a kellemes határán. Nem valószínű, hogy újraveszem. 

High River: Tears of the Sun

Erősség: 6/10
Összetevők: Barack/szellem/skorpió paprika pép, alma cider ecet, mangó, papaya, narancs habanero pép, só, barack, víz, cukor, ananász, ananász juice, barna cukor, lime juice, gyömbér, fokhagyma, pirospaprika

Édeskés, savanykás szósz, ami gyanítom, hogy a rengeteg gyümölcs és az ecet kombinációjának köszönhető. Számomra kicsit fanyar, viszont ami leginkább zavar, hogy az állaga túlságosan híg. Alapvetően nem rossz szósz, a csípőssége pont megfelelő, viszont sehogy sem lesz a kedvencem. Nem valószínű, hogy újraveszem.

Cantina Royal Tomasa

Erősség: 4/10
Összetevők: Non-GMO kukorica olaj, csilipaprika, hagyma, fokhagyma, kóser só, zeller, minősített organikus chia por, fekete bors

A Heatonist oldalán kifejezetten ázsiai ételekhez ajánlják ezt a szószt, szóval a kóstolás előtt rendeltem is az egyik kedvenc kínai kajáldámból. Az első falat után azonnal megértettem miért írták ezt, ugyanis ad egy kellemes, borsos löketet a kajának, ami remekül passzol a keleti ízvilághoz. Inkább erősnek mondanám, mint csípősnek, mivel főleg a bors az, ami dominál, főleg a nyelvem hátulján és a torkomban éreztem. Használat előtt mindenképp rázd fel, mert az olaj feljön a tetejére. Ha valahonnan be tudom szerezni vám nélkül, úgy lehet újraveszem, viszont semmiképp sem egy univerzális szósz, ami bármihez illik. 

Mark's Hot Sauce: Barbados Style 
Erősség: 3/10
Összetevők: Forrásvíz, hagyma, friss erős és édes paprika, ananász, mangó, papaya, répa, fehér ecet, mustár, tengeri só, organikus fehérbor ecet, fokhagyma, fűszerek 

Ez volt az a szósz, amit a feleségem választott, és akiről tudni érdemes, hogy egyáltalán nem bírja a csípőset. Sokszor már a KFC csirke is túl erős neki és olyan kajáktól is bekönnyezik, amiknél én konkrétan semmit nem érzek. Az összetevők között található gyümölcsök viszont felkeltették az érdeklődését, és azt kell mondjam, hogy nagyon beletrafált. Íz szempontjából egyértelműen ez a szósz a legfinomabb. Kellemesen selymes, egyáltalán nem olyan édes, mint amire számítottam. A mustár, a gyümölcs és a zöldségek tökéletes harmóniáját zárták az üvegbe, és pont csak annyira csíp, hogy egy kicsit feldobja a kaját. Van viszont egy komoly negatívum, amiért nem kerülhet az első helyre: Felbontás után kb. egy hétig tároltuk hűtőben, és ez idő alatt jelentősen vesztett a csípősségéből. Épp ezért ha ilyet vásárolsz, ajánlott rövid időn belül elfogyasztani. Ennek ellenére tuti újraveszem, tényleg isteni szósz. 

Torchbearer: Honey Badger 
Erősség: 7/10
Összetevők: Alma cider ecet, skorpió paprika, méz, finomított fehér ecet, víz, repceolaj, barna cukor, mustárpor, carolina reaper paprika, cukor, cayenne bors, feketebors, kurkuma, mustármag, fokhagyma, só

Minden kritériumot figyelembe véve ez a legtökéletesebb szósz az ötből, ami olyannyira bejött, hogy egy hét alatt elfogyasztottam az egész üveget. Raktam csirkére, tortilla szendvicsre, salátára, amire csak tudtam. Tökéletesen eltalálták az ecet mennyiségét, ami nagyon megdobja az ízt. Elég csípős, de még éppen élvezhető, és csak nagy ritkán kellett szünetet tartanom a falatozásban, hogy egy kis vízzel enyhítsem az élményt. Nem is kérdéses, hogy újraveszem, elsőosztályú termék. 

Bár tudom, hogy ez a cikk nem teljesen illett bele a blog profiljába, azért remélem tetszett nektek, azt meg pláne, hogy ennek hatására kipróbáltok majd párat a szószok közül. Mindenképp csekkoljátok le a Hot Ones-t a Youtube-on! Legközelebb a szokásos képregénykritikával készülök! :)

Fantastic Four by Mark Waid and Mike Wieringo: Ultimate Collection - Book Two

2021. augusztus 16., hétfő


A mai cikkemben ismét az egyik kedvenc alkotóm, Mark Waid munkásságához nyúlnék vissza, aki rendszeres visszatérő az oldalon. Az írót én elsősorban a Flash történetei miatt szeretem, ugyanakkor ezen felül is rengeteget adott a képregényvilágnak. Waid 2002-ben vette át a Fantastic Four füzetek írását, az ezeket egybegyűjtő Ultimate Collection első kötetéről írt kritikámat keresd vissza az oldalon. Ma a második lesz terítéken, ami a teljes Unthinkable című sztorit tartalmazza. 

A történetben Doctor Doom revansot vesz a Fantasztikus Négyesen, ám most kicsit más irányból közelíti meg a dolgokat. Doom ugyanis ezúttal nem a technológiai fölényére támaszkodik, hanem egy sokkal rejtélyesebb, megfoghatatlanabb erőt hív segítségül: a mágiát. Mindez ráadásul nem minden, ugyanis bosszúja beteljesítéséhez semmilyen eszköztől sem riad vissza, még attól sem, hogy a gyerekeiken keresztül okozzon fájdalmat Sue-nak és Reed-nek. Mister Fantasticnak ezúttal nincs más választása, a varázst csak varázzsal lehet legyőzni, ám ez nem megy, amíg egy tudós fejével gondolkozik... 


Őszintén szólva szerintem már az Ultimate Collection első kötete is eszméletlen jó volt, de a második minden várakozásomat felülmúlta, ami teljesen váratlanul ért. Mert hát a legkevésbé sem számítottam arra, hogy A FANTASTIC FOUR ENNYIRE DARK TUD LENNI! Ez egy iszonyatosan meredek történet, és egyszerűen csodálatos milyen komoly kontextusba lehet helyezni olyan karaktereket is, akik közül az egyik egy nyúlékony gumiember, a másik meg egy beszélő kőhalom. Reed és Sue gyerekei közül az egyik (Franklin) a szó legszorosabb értelmében megjárta a poklot, és a kötet végén olyan kicsit sem vidám témák is előjöttek, mint például a poszttraumás stressz. Waid nagyszerűen használja a szereplőket, nagy hangsúlyt fektet a belső vívódásaikra, amivel sikerült még emberibbé tennie őket. Mindent egybevéve ez volt az egyik legsúlyosabb dolog, amit a Fantasztikus Négyes valaha átélt, és az biztos, hogy a legnagyobb ellenségüknek sikerült mély sebeket ejtenie, amiket aztán nem volt egyszerű kiheverniük. 

Doctor Doom egyszerűen zseniális ebben a sztoriban. A kötet első száma kifejezetten rá fókuszál, így nem csak a motivációit ismerjük meg, de megtudjuk azt is, hogy mindent és mindenkit feláldozna a hatalomért. Amit aztán kicsinyes bosszúra használ, ez pedig nem tudom eldönteni, hogy ijesztő-e, vagy inkább szomorú. Főleg annak fényében, hogy egyébként micsoda lángelme. Akárhogy is, ezek a jellemvonásai esélyessé teszik arra, hogy nekem is az egyik kedvenc gonosztevőmmé váljon. Szégyenkezve bevallom, hogy még közel sem olvastam annyit a karakterről, mint kellene, de ezek után már kezdem érteni, hogy mitől annyira népszerű az olvasók körében. Érdekesség egyébként, hogy Doom egy időben Magyarországon élt, és hogy az egyik neves városunk, Miskolc is említést kap a történetben. 

Őszintén szólva még mindig kicsit sokkhatás alatt vagyok, mivel nem ezt vártam egy Fantasztikus Négyes képregénytől, ugyanakkor mindezt a lehető legjobb értelemben mondom. Ismét szentül megfogadom előttetek, hogy a jövőben többet fogok olvasni a Marvel elképesztő kvartettjéről, szóval görbüljek meg, ha nem folytatom a Mark Waid sorozatot. Addig viszont még van pár izgalmas dolog a tarsolyomban, ne maradj le azokról sem! ;)

The Flash: Rebirth by Geoff Johns & Ethan Van Sciver

2021. augusztus 11., szerda


Előre is elnézést kérek azoktól, akik esetleg már unják a Flash dömpinget, ugyanakkor le kell szögeznem, hogy számomra nemigen létezik fontosabb képregénysorozat, és bizony bőven vannak még sztorik, amiket egyszerűen muszáj vagyok bepótolni. Szerintem sokan meglepődnének, ha tudnák milyen alapvető történeteket nem olvastam még el, és jobb ha nem is kezdem sorolni őket, mert sosem érnék a cikk végére. Viszont számorma is érthetetlen módon még csak most jutottam el oda, hogy elolvassam Geoff Johns egyik legfontosabb képregényét, ami nem más, mint a 2009-es The Flash: Rebirth. A rajongók többsége egyetért abban, hogy ez az egyik legjobb modern Flash sztori, viszont előre le kell szögeznem, hogy nem bánik kesztyűs kézzel az újoncokkal. Ha még csak most ismerkedsz a Flash képregényekkel, akkor semmiképp sem ajánlom, hogy ezzel kezdj. Mostanáig én is egy csomó tévhitben éltem ezzel a történettel kapcsolatban, és mondanám, hogy már mindent tisztán látok, de ez hazugság lenne. A CIKK NYOMOKBAN SPOILEREKET TARTALMAZ! Továbbá fontos kiemelnem, hogy ennek a Rebirth-nek nincs köze az azonos nevű, 2016-ban indult relaunch-hoz. 

Grant Morrison Final Crisis című eventje során Barry Allen, a második és manapság legszélesebb körben ismert Flash visszatért. Annak idején egy másik krízis során hősi halált halt, legalábbis ezt hittük. Barry ugyanis élt, csak csapdába esett a sebességmezőben, viszont valamilyen rejtélyes csoda folytán sikerült elhagynia azt. Valami azonban nem stimmel: Barryt folyamatos szorongás gyötri, ráadásul az övéhez hasonló képességekkel megáldott ismerőseivel is megmagyarázhatatlan dolgok történnek. Mint kiderült, az egyik régi ellensége mozgatja a szálakat, de mégis ki és mi célból?

A legnagyobb tévhitem ezzel a sztorival kapcsolatban az volt, hogy majd megismerem belőle Barry visszatérésének körülményeit. Na, hát ez egy az egyben elmaradt. A nagy comeback ugyanis a Final Crisis hasábjain történt, amit szintén nem olvastam, és igazából azok alapján, amiket hallottam róla nem is biztos, hogy szeretném bepótolni. A többi Krízis, amiken átrágtam magam számomra inkább volt élvezhetetlen káosz, mintsem epikus kaland, Morrison művéről pedig hatványozottan sok hasonló véleményt hallottam, amik inkább elvették tőle a kedvemet mintsem meghozták volna. Egyébként valahol felesleges is, ugyanis akik olvasták, azok sem kapták meg a választ. A Rebirth-ből megtudjuk ki és miért intézte úgy, hogy Barry kiszabaduljon börtönéből, de a hogyan, az továbbra is rejtély. 

Mivel feljebb már felhívtam a figyelmeteket a spoiler veszélyre, azt hiszem elárulhatom, hogy Eobard Thawne műve ez az egész, és hogy így ez már nem csak az egyik legfontosabb Flash, hanem az egyik legfontosabb Reverse Flash sztori is egyben. Az író zseniálisan előhozta Thawne legrosszabb énjét, aki természetesen most is mindent csak azért csinál, hogy Flash-t kínozza. Nem mellékesen ebben a sztoriból derül ki, hogy ő volt Barry édesanyjának gyilkosa, vagyis hősünk végre lezárhatta a megoldatlan ügyet, ami egész életében kísértette. Johns-nak sikerült igazán ijesztővé tennie Thawne-t, nem csak a maximumra járatott szadizmusa miatt, hanem az elképesztő hatalom miatt is, ami mellé párosul. 


Kisebb ellentmondásba ütköztem a sztori olvasása közben, ugyanis egyszerűen imádtam annak ellenére, hogy sokszor nem értettem mi történik. Johns agya szerintem kicsit elszállt írás közben, és sok olyan dolgot belepakolt a történetbe, ami aztán nem igazán lett megmagyarázva. Valószínűleg pont azért, mert nem lehetett, hiszen a sebességmezőről itt még annál is kevesebbet tudtunk, mint manapság. Az viszont tény, hogy mindig is óriási misztikum övezte, és ember legyen a talpán, minden vele kapcsolatos furcsaságra képes előállni valami ésszerű elmélettel. Mindez viszont valahogy a legkevésbé sem frusztráló, nem kell mindent érteni. Más szóval ne gondolkozz, csak sodródj az árral, és hidd el nekem, hogy nagyszerű élményben lesz részed. 

A képregény illusztrációt Ethan Van Sciver készítette, akit a rasszista nézetei mellett álhírek terjesztése miatt vetett ki magából azóta az iparág. Kár érte, mert a The Flash: Rebirth rajzai parádésak. Amellett, hogy zseniálisan megörökítette Barry Allen klasszikus külsejét, szédítőre sikerültek a különböző gyorsaságot szemléltető effektek is. Ez tipikusan az a helyzet, amikor külön kell választani az alkotót az alkotástól. Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy a képregényhez használt eredeti szkeccsek kicsit sem vesztettek az értékükből amiatt, hogy a készítőjük manapság finoman szólva nem túl népszerű. 

A The Flash: Rebirth bár nem tökéletes, tagadhatatlanul az egyik legjelentősebb modern DC képregény. Mivel azonban megköveteli, hogy ismerd valamelyest a karakter(ek) történelmét, ezért csak haladóknak ajánlom. 

BRZRKR #1-3 by Keanu Reeves, Matt Kindt & Ron Garney

2021. augusztus 6., péntek


Ha van valami, ami vitán felül áll, az az, hogy Keanu Reeves az egyik legjobb arc Hollywoodban. A nyilvánvaló tehetsége mellett híres az olyan random kedvességeiről, mint hogy a tömött metrón átadja az ülőhelyét, vagy hogy tetemes összegeket ajánl fel gyermekkórházaknak. Emellett mindig tisztelettel bánt a rajongóival, és nem szokása nemet mondani, ha közös fotóra invitálják, vagy ha alá kell írnia valamit. Az elmúlt években a John Wick filmek csak tovább növelték a színész népszerűségét, tavaly pedig a Boom! Studios-al közösen bejelentették, hogy képregényt készít Matt Kindt író és Ron Garney rajzoló közreműködésével. A BRZRKR egy 12 számos limitált széria, melynek főhősét nyilván nem is mintázhatták volna másról, mint magáról Keanu Reevesről. A Netflix már egy élőszereplős sorozatot és egy animét is berendelt a képregény alapján - amit erős túlzásnak érzek, igazán megvárhatták volna, hogy kijöjjön az utolsó szám is, vagy hogy mit szól egyáltalán az egészhez a közönség. Mindenesetre a kérdés, ami mindenkit foglalkoztat: Vajon Keanu Reeves írói vénája is van-e olyan jó, mint a filmes alakításai?

A történet főszereplője egy halhatatlan szuperkatona, aki valóságos terminátorként aprítja az ellent. A karakter több, mint 80.000 éves, és jelenleg egy titkos kormánylétesítménynek dolgozik, akikkel alkut kötött: Segítsenek neki megtalálni a halandóság kulcsát, cserébe bárkit eltesz láb alól, sőt, azt is hagyja, hogy több hozzá hasonló gyilkológépet gyártsanak. Az intézmény egy kutatójának segítségével feltárják a magányos harcos múltját, és igyekeznek válaszokat találni megmagyarázhatatlan létezésére... 


Nem mondanám azt, hogy egyáltalán nem élveztem ezt a három számot, viszont ha ez alapján kell értékelőt írnom, akkor nekem ez sajnos kicsit kevés. A képregény 100%-ban a brutalitásra helyezte a hangsúlyt, szinte alig találni olyan oldalt, ahol nem fröcsög a vér, szakad le egy végtag, vagy lapul ki egy fej. Amivel alapvetően nem is lenne gond, csak emellett minden más háttérbe szorult. Maga a történet akár még érdekes is lehetne dacára annak, hogy frusztrálóan lassan halad előre, de ami a legnagyobb gond talán, az a szerethető főhős hiánya. Keanu Reeves karaktere végtelenül egysíkú, a kiüresedésen más hangulatot nem ismer, és nincs semmi, ami ebben a három füzetben igazán izgalmassá tette volna. Az, hogy nem találja a helyét a világban szerintem ide nem elég. Vegyük például a fentebb említett
John Wick filmeket: Képzeld el, hogy az első részben nem ölik meg szerencsétlen főhős kutyáját, ami végül az egyébként csak nyugalomra vágyó Johnból előhozta a vadállatot. Na, ez a BRZRKR. A főszereplő csak gyilkol és gyilkol és gyilkol, és nincs egy pont, ahol akár csak egy picit is tudnánk azonosulni vele, vagy bármi, ami kicsit felmenthetné őt a tettei alól. "Az ilyennek született" számomra nem elfogadható magyarázat, pláne ha volt 80.000 éve fejlődni. Mindent egybevéve kicsit olyan az egész, mintha John Wicket és Rozsomákot megpróbálták volna összegyúrni, ám egyelőre nem estem hanyatt az eredménytől. 


A rajzok és a borítók abszolút rendben vannak, igényesek, és mindig megmosolyogtatja az embert, amikor sikerült jól eltalálni Keanu Reeves vonásait. Mert lássuk be, a legtöbben ezért szerzik be a képregényt, nem azért, mert annyira különleges, vagy mert egetrengetően jó a sztorija. Azért biztos vagyok benne, hogy a színész még fejlődhet ezen a téren, és ki tudja, talán mással is megörvendeztet még minket a médiumban. 

Ha agyatlan akcióra és indokolatlan mennyiségű erőszakra vágysz, akkor nyugodtan ess neki a BRZRKR-nek, de mást ne nagyon várj tőle. Mindenesetre azért mindenképp jár a tisztelet Keanu Reevesnek, hogy kipróbálta magát ebben a világban is. Bízok benne, hogy a következő számokban sikerült érdekesebbé tennie a sorozatot, és a saját magáról mintázott főhőst.

The Flash #768-771 by Jeremy Adams

2021. augusztus 1., vasárnap


Wally Westre alaposan rájárt a rúd az elmúlt 10 évben. Először is, szabályosan kitörölték öt a világmindenségből, mintha sosem létezett volna. Aztán kiderült, hogy él, csak hosszú évekre csapdába esett a sebességmezőben. Ezt követően visszahozták ugyan a képregények lapjaira, de a családját nem kapta vissza, ráadásul a Heroes in Crisis című sztoriban gyilkost csináltak belőle. A fanok részéről azt hiszem jogos volt a felháborodás, a DC tagadhatatlanul méltatlanul bánt ezzel a nagyszerű karakterrel, viszont van egy jó hírem: Az a Wally West, akit mindannyian szerettünk visszatért a maga teljes pompájában, és ismét ő a világ leggyorsabb embere! Ja, és persze Barry is itt van, ám ezúttal inkább csak a hattérben.

Miután Wally végre valahára visszakapta a családját és a korábbi életét, úgy döntött szögre akasztja a szuperhős jelmezt, és önként lemond az erejéről is. Barryt és a Liga tagjait megdöbbentette a bejelentés, ám a többség elfogadta hősünk döntését. Amikor azonban megpróbálták leválasztani őt a sebességmezőről, váratlan dolog történt: Egy különös erő magával ragadta, és visszarepítette őt az időben egy ősember testébe, aki mint kiderült, maga is szupergyors képességekkel bír. A jelenség többször megismétlődött: Wally hol a jövőben, hol pedig másik dimenziókban találta magát, mindig valaki olyan bőrében, aki nem mindennapi gyorsasággal van megáldva. Valami gáz van a sebességmezővel, és úgy tűnik Wally-ra vár a feladat, hogy téren és időn átkelve szembenézzen a legfurcsább anomáliákkal, miközben barátai próbálják kitalálni, hogy miképp juttassák haza... 


Őszintén szólva fogalmam sem volt mire számítsak, mikor elkezdtem Jeremy Adams-féle szériát, de azt kell mondjam, hogy A-TYA-ÚR-IS-TEN! Ez az egyik legmókásabb, legszórakoztatóbb, legőrületesebb képregénysorozat, amivel valaha dolgom volt! Az alapkoncepció nyilván kicsit bugyuta, de ettől csak még inkább imádnivaló az egész. Van itt minden: A történet elején Wally egy szupergyors dinoszaurusz elől menekül, aztán hirtelen a jövőben találja magát, csak hogy aztán ismét visszarepüljön a múltba, ahol magával a Führerrel, Adolf Hitlerrel és a végzet lándzsájával kell szembenéznie. Nem, nem viccelek, és amikor már azt hittem mindezt nem lehet fokozni, hősünk egyszer csak a Super Friends című Hanna Barbera tévésorozat világába csöppen. De most komolyan, ki talál ki ilyet!?

Adams ráadásul iszonyatosan ráérzett Wally karakterére, megkockáztatom, hogy Mark Waid legendás képregénysorozata óta nem született ennyire szórakoztató Flash sztori. Hősünk laza, ontja magából a poénokat és amikor informálták, hogy a saját testének valószínűleg búcsút mondhat, az az első reakciója, hogy mit szól majd ehhez az asszony, ha megtudja. Az író tényleg szívét lelkét beleadta ebbe a szériába, és ez minden számon érezhető. Az illusztrációk szintén parádésak, a sztorihoz hasonlóan színesek, elevenek, telis-tele vannak élettel és frissességgel. 

Mellékszereplők tekintetében szintén erősen nyit a széria: Barry, a Zöld Íjász és Mister Terrific Flash saját denevérbarlangjából, a sebesség laborból próbálják segíteni Wally-t, hogy visszatérjen a saját idejébe, testébe és dimenziójába. Az író nem csak Wally karakterét találta el, Barryből ugyanis maximálisan előhozta a tudományos kocka énjét. Végülis jelenleg ez az egyetlen, amire számíthat, ugyanis ez nem az a helyzet, amit a szupererejével meg lehet oldani. Többet ésszel, mint gyorsasággal! Vagy mi. 

A történet arra is nagyszerűen rávilágít, hogy valójában még mindig mennyire keveset tudunk a sebességmezőről: Az író elhintette, hogy ez a rejtélyes erő talán egy ÉLŐ VALAMI, és hogy valószínűleg tudatosan választotta ki Wally-t, amikor annak idején belőle lett Kid Flash. Gondoljuk csak végig! Mégis mennyi volt rá az esély, hogy egy az egyben megismétlődjön pontosan ugyanaz a baleset, melynek következtében Barry lett a világ leggyorsabb embere? Avagy szerintetek mi a ráció arra, hogy ugyanoda kétszer csapjon be a villám? Emellett tagadhatatlan, hogy Wally kapcsolata mindig is különlegesnek számított a sebességmezővel, ami olyan képességekkel is felruházta, amivel másokat nem.

Sajnos még csak ezt a négy számot tudtam elolvasni ebből a sorozatból, magyarán még közel sem értem a sztori végére, viszont azt kell mondjam, hogy le a kalappal Jeremy Adams előtt. Nagyon remélem, hogy hosszú ideig ontja még magából a Flash sztorikat, mert ez egyszerűen pazar élmény volt. Ha valaha el akarnám adni ezeket a füzeteket, valaki hívjon dilidokit, mert tuti elment az eszem. Addig is biztos, hogy meg fogok kattanni a következő számokig, remélem mihamarabb kézhez kapom őket.

X-Men Vol. 2 by Jonathan Hickman

2021. július 31., szombat


Nemrég magyarul is megjelent Jonathan Hickman forradalmi X-Men története, a House of X/Powers of X, ami pár éve új korszakot nyitott a Marvel mutánsainak életében. Ez volt minden utána következő X képregény kiindulópontja, ami felállította az új status-quot, és amivel az író konkrétan a feje tetejére állította az egész franchiset. A House of X/Powers of X után következő első X-Men kötetről már volt szerencsém írni az oldalon, ma pedig ennek a szériának a folytatása lesz terítéken. A második volume #7-től #11-ig gyűjtötte össze az 2019-es X-Men sorozat számait. Ha esetleg lemaradtál, keresd vissza az oldalon a House of X/Powers of X-ről és az X-Men Vol.1-ről írt kritikáimat!

A kötet tagadhatatlanul nagyszerűen indult: Az X-Men #7-ben egy nem hétköznapi beavatási rítus szemtanúi lehetünk, melynek keretein belül azokat a mutánsokat fogadják vissza a közösségbe, akik a House of M című sztoriban elvesztették erejüket. Ám az egykori hatalom visszaszerzésének ára van: A szertartáson résztvevőknek bizonyítaniuk kell, hogy méltók a mutáns létre, cserébe pedig a szó legszorosabb értelmében újjászülethetnek. Az egész jelenet hihetetlenül zseniális: Egyrészt nagyon érdekes látni, hogy az evolúcióban lényegesen előrébb járó mutánsok is mennyire barbárok tudnak lenni, másrészt Küklopsz és Árnyék beszélgetése miatt, amit az olvasónak van szerencséje kihallgatni. Ebben a párbeszédben a legkülönösebb morális kérdések egyike merül fel: Mi van akkor, ha a földi paradicsomot csak szörnyűségek árán lehet felépíteni? Továbbá olyan témákat is érintenek, mint a vallás, hiszen Árnyék életének mindig is fontos része volt a hit, ám amit Krakoa szigetén tapasztal, az gyakorlatilag minden keresztény tanítással szembe megy. 


A folytatásban a sziget lakói két új földönkívüli fenyegetéssel is megküzdenek, az egyik sztoriban az Új Mutánsok, a másikban pedig a Summers klán kapott fontosabb szerepet. És bizony itt kezdett kiütközni az, amitől már az elején tartottam, amikor nekivágtam az X-ek új korszakának: Egy csomó kontextus hiányzott a sztoriból, mivel eddig csak a main
X-Men sorozatot olvastam, holott egy rakás fontos esemény más címekben történik. A House of X/Powers of X-ből az X-Men-en kívül öt másik képregényszéria is kirobbant, ezek a Marauders, az Excalibur, a New Mutants, az X-Force és a Fallen Angels. És itt jön a bökkenő: Nem elég csak az X-Men-t járatni ahhoz, hogy átlásd a teljes képet, mindenképp bele kell olvasnod a többi sorozatba is, ha nem akarsz úgy járni, mint én. Nyilván némelyik széria fontosabb, mint a többi, van ami abszolút kihagyható, viszont mivel pl. én még nem olvastam a New Mutants első kötetét, így sokszor csak vakartam a fejemet. Ezt a hiányosságot még hajlandó vagyok pótolni annak ellenére, hogy amúgy full hidegen hagynak az Új Mutánsok, viszont ha nem tetszenek az olvasottak, akkor lehet hagyom ezt az egész Dawn of X korszakot, mert nekem nincs erre kapacitásom. Én igazán hardcore képregényfannak tartom magam, de egyszerűen nem lehet ennyi címet egyszerre járatni, pláne ha mást is szeretnék olvasni mellette. Frusztráló egyébként az is, hogy amikor már azt hiszem, hogy eléggé ismerem az X-Men franchiset ahhoz, hogy nekivágjak ezeknek a sorozatoknak, akkor újra és rá kell jönnöm, hogy valójában semmit nem tudok. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy így is tök nagy lemaradásban vagyok, hiszen Hickman már rég átadta másnak a stafétát, és egy újabb soft reboot után Gerry Duggan lett a sorozat írója. Egyszerűen túl feszes a tempó, esélyem sincs felzárkózni. 


A látszólag egymástól független fejezetek biztos, hogy valahol összeérnek majd, viszont egyelőre nem igazán látom át, hogy hol és mikor. És az a gond, hogy perpillanat már egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy lesz türelmem kideríteni. A Hickman-féle
 X-Men tagadhatatlanul zseniális, viszont túl nagy elköteleződést kíván. Én személy szerint sokkal jobban szeretek olyan képregényeket olvasni, amik önmagukban is élvezhetők, és nem kell hozzájuk elolvasni még ezer másikat, hogy értelmet nyerjenek. Mindenképp adok még egy esélyt a New Mutants-nak, sőt, talán az X-Force-nak is és bizok benne, hogy valami igazán elmeroggyant dolog történik bennük, ami kicsit visszaadja a lelkesedésemet.

Masters of the Universe: Revelation (Netflix sorozat)

2021. július 25., vasárnap


Végre valahára elérhetővé vált az általam legjobban várt idei Netflix produkció, a
Masters of the Universe: Revelation, melynek írója és rendezője is a méltán híres Kevin Smith, ám a fogadtatás nem volt épp zökkenőmentes. Az új reboot finoman szólva is megosztóra sikeredett, valószínűleg sokan ezekben a percekben is dühös hozzászólásokat írnak a legkülönbözőbb filmes oldalakon és a közösségi médián. A kritikusokkal ellentétben a nézők jelentős része negatívan értékelte a látottakat, ami sajnos a sorozat pontszámain is meglátszik. De mégis mi siklott ennyire félre? Mivel vívta ki Kevin Smith a nép haragját? Előre bocsátom, hogy LESZNEK SPOILEREK A CIKKBEN, kérlek ennek tudatában olvass tovább!

A történet elején He-Man és Skeletor megvívta utolsó csatáját Grayskull várában, melyben mindketten elestek. Adam herceg apja, Randor király éktelen haragra gerjedt, miután értesült fia haláláról, és megtudta, hogy Adam és He-Man ugyanaz a személy volt. Mindenkit száműzött Eternosból, aki tudott a titokról, ám nem ő volt az egyetlen, akit megrázott a hír. Teela előtt ugyanis szintén rejtve maradt az igazság annak ellenére, hogy mindig vállt-vállnak vetve harcoltak He-Mannel. Gyász és keserű harag kíséretében hagyta hátra egykori életét, ám van valami, amiről nem tud:
Grayskull kardja ugyanis a végső ütközet következtében kettévált, és a két darab magába zárta Eternia varázserejének nagy részét. Az Univerzum azonban nem létezhet mágia nélkül, és szép lassan ugyan, de biztos pusztulás elé néz, hacsak valaki nem tesz valamit. A kard két darabja viszont szétszóródott, az egyik a holtak birodalmába (Subternia), a másik pedig a mennyországba (Preternia). Ismét eggyé kell kovácsolni a legendás fegyvert, hogy úja áthasson mindent a mágia, a közös cél érdekében pedig nem várt szövetségek szövődnek... 


Szóval ja. He-Man és Skeletor AZ ELSŐ EPIZÓDBAN MEGHALTAK, és pár emléket kivéve nem is igazán kerültek elő a történet végéig. A sorozat főszereplője így nem más lett, mint Teela, és röviden összefoglalva ez csapta ki a biztosítékot a rajongóknál. Sokan csak "Teela Shownak" gúnyolják a szériát, mivel nem arra számítottak, hogy háttérbe szorítják majd He-Man karakterét. A helyzeten az sem javít sokat, hogy Kevin Smith hazudott, amikor korábban beszélt a sorozatról, akkori állítása szerint szó sem volt róla, hogy Teela lesz a főhős. Most meg kiderült, hogy mégis, szóval mi tagadás lehetett volna jobb is a kommunikáció a készítők részéről. A
Masters of the Universe: Revelation a rossz marketing iskolapéldája: Ha már az elején elárulták volna, hogy Teela lesz a középpontban, most valószínűleg senki sem hőbörögne, és nem egy szégyenteljes 5 alatti pontszám rontaná az összképet az IMDB-n. És bár valahol jogos a felháborodás, erős túlzásnak érzem az olyan fajta fröcsögést, hogy ez az egész micsoda woke szarság, csak mert egy nő lett benne a főszereplő. Értem én, hogy senki nem erre számított, viszont el sem tudom képzelni, milyen parányi mikropénisze lehet annak, aki ilyet leír az interneten, az egész fanbázisra rossz fényt vet ez a hozzáállás. 

Szóval igen, itt egy He-Man sorozat, amiben nem He-Man a főhős. Viszont tényleg rossz lenne? Hát rohadtul nem! Idejét sem tudom mikor szórakoztam utoljára ilyen jól sorozaton, hihetetlenül epikus utazás volt ez az öt epizód. Nosztalgikus, de mégis modern, a történet remekül meg lett írva, Teelának pedig igenis kijárt ennyi reflektorfény. A Masters of the Universe sosem kizárólag He-Manről szólt, nem véletlen, hogy nem csak az ő neve szerepel a címben. Oké, Teela túlságosan maszkulin külseje valószínűleg nekem sem lesz a kedvencem, de gondolom a készítők így akarták kihangsúlyozni, hogy ő azért mégiscsak egy harcos. A hősökkel szövetkező Evil-Lyn nálam totál ellopta a showt, egészen új oldaláról ismertem meg a karaktert, így kicsit sajnáltam is, hogy a történet végén visszatért a gyökereihez. Mindent egybevéve óriási érzelmi hullámvasút volt számomra ez az évad és csak azért tartottam vissza a könnyeimet, hogy a feleségem ne röhögjön ki, amiért egy kicseszett rajzfilmen sírok. Egyébként szegény semmit nem értett az egészből, szóval ne higgy annak aki azt mondja, hogy egyáltalán nem kell ismerned a franchiset ahhoz, hogy értsd mi történik. Ha nem vagy tisztában a karakterekkel, akkor nem érdemes nekivágnod a szériának, mindenképp zárkózz fel a klasszikusokkal.


Nem véletlen írtam évadot az előbb, mert bizony egyértelmű, hogy ez még csak az első felvonás volt. Őszintén szólva nem is értem miért nem látják ezt a hőbörgők, hogy a
Revelation igazából valami sokkal nagyobb dolog kezdete, már ha a review bombing után a Netflix enged még bármit is elkészíteni Kevin Smithnek. Én őszintén remélem, hogy igen és biztos vagyok benne, hogy így He-Man is megkapná a neki járó rivaldafényt a későbbiekben. 

Egyetlen igazi negatívumot tudok megemlíteni a sorozat kapcsán, és el sem hiszem, hogy ezt tényleg leírom, de ez a gyenge láncszem nem más volt, mint Mark Hamill. A mester ugyanazt a "gonosz" orgánumot szedte elő, amit pl. Joker szinkronizálásánál is használ, viszont az bökkenő, hogy egyáltalán nem passzol Skeletor karakteréhez. Egyszerűen nem volt hiteles alakítás, pedig tudom, hogy más helyzetekben Hamill mindig brillírozik. Rossz szereposztás, nincs mit magyarázni rajta, lapozzunk. 

Beszéljünk inkább arról, hogy a Powerhouse Animation mennyire istentelenül kitett magáért. A Masters of the Universe: Revelation talán a leggyönyörűbb, legigényesebben kivitelezett rajzfilmsorozat, amit életemben láttam. A színek káprázatosak, elevenek, egyszerűen csodálatos, hogy mit alkottak. Egyébként korábban arra számítottam, hogy lesz itt majd mindenféle gore, meg kaszabolás, hogy egy kicsit a felnőttesebb irányba tolják majd el a franchiset, de semmi igazán durva nem volt, és ez jobb is így. Szerintem nyugodtan ülj le akár a gyerekeddel is megnézni a sorozatot, egészen biztosan imádni fogja. 

Hőbörgés ide, review bombing oda, Kevin Smith és a Netflix igenis büszke lehet a Masters of the Universe: Revelation-re. Bízok benne, hogy lesz még folytatás, és hogy a jövőben kicsit okosabbak lesznek majd a promózásnál. Ja, és el ne felejtsem! Érkezik egy négy számos képregény előzmény is, ami a Dark Horse Comics égisze alatt jelenik meg, sőt, az első szám már be is szerezhető. Szóval az oldalon egészen biztosan nem ér még véget a Masters of the Universe láz, amint lehet szeretnék írni az előzményekről is! 

Zárásképp pedig itt a hőbörgőknek egy kis vicceskedős mém, ami viszont akárhogy is nézem, tűpontos:

 

Batman Vol. 2: The Joker War by James Tynion IV & Jorge Jimenez

2021. július 19., hétfő


Őszintén szólva mikor nemrég elkezdtem James Tynion IV Batman sorozatát egyáltalán nem számítottam rá, hogy mennyire ütős mókának nézek elébe. A
Their Dark Designs című első volume alighanem az egyik legjobb Batman sztori, amit valaha olvastam, így érthető, ha magasak voltak az elvárásaim a folytatással. A The Joker War, bár összességében nem okozott csalódást, azért van egy két dolog, amibe muszáj vagyok belekötni. Sorry/not sorry, én már csak ilyen vagyok, viszont nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez a hibái ellenére is egy nagyszerű képregény. 

Miután Joker az előző kötetben zseniális módon megfosztotta Batmant minden vagyonától, elszabadult a pokol Gothamben: Az utcán bohócnak öltözött őrültek portyáznak, a fél város lángokban áll. Mivel a Bűn Bohóc Hercegének minden és mindenki a zsebében van, így a rendőrség tehetetlen, ráadásul napok óta hírét sem hallották Batmannek. A Sötét Lovag helyzetét az sem könnyíti meg különösebben, hogy Joker új partnere, Punchline bedrogozta, és lépten-nyomon hallucinációk törnek rá, ám szerencséjére a segítség a legváratlanabb helyről, Harley Quinn képében érkezik... 


Joker motivációja szemmel láthatóan megváltozott: Míg korábban élt-halt ezért az egész macska-egér játékért, most úgy néz ki az egyetlen célja, hogy megsemmisítő csapást mérjen Batmanre. A Bűn Bohóc Hercege ráadásul nem hagyta ki az alkalmat, hogy szembesítse a Sötét Lovagot legnagyobb gyengeségével: Hogy sosem volt képes megölni őt. Pedig hány ember megmenekülhetett volna, ha nem félne átlépni azt a bizonyos határt. Így viszont újra és újra kezdődik elölről ez az egész cirkusz, ami minden alkalommal garantáltan emberáldozatot követel. Tynion IV zseniálisan tálalta ezt az egészet a képregényben, viszont van egy dolog, ami nem hagy nyugodni:

HOL VOLT EZALATT AZ IGAZSÁG LIGÁJA? Egy teljes város irányítását átveszi egy pszichopata tömeggyilkos, felemészt mindent az erőszak, Batmannek se híre, se hamva, és senki a füle botját sem mozdítja? Nem hiszem el, hogy Metropolisban, Central Cityben, vagy akárhol nem ezzel voltak tele a hírek, azt meg mégannyira sem, hogy egy ilyen helyzetben cserbenhagyták volna a Sötét Lovagot. Ezen kicsit nehéz is volt túllendülnöm, hiszen a DC történetei nem csupán Batmanre korlátozódnak, hanem egy elég nagy, egységes univerzumról beszélünk. Vannak helyzetek, amiket Batman tényleg meg tud oldani egyedül, de azért ez egy sokkal nagyobb méretű katasztrófa volt annál. Szerencsére ha már a Ligára nem számíthatott, legalább a Bat Family reagált hősünk hívására. 


Van viszont egy olyan kellemetlen érzésem, hogy már láttunk mostanában hasonlót. Mintha lett volna nem is olyan rég egy sztori, ahol Batman egyik ellenfele átvette a város irányítását és meg akarta törni őt... Ja, hát persze! Tom King of City of Bane című történetének alapkoncepciója egy az egyben ugyanez volt, ráadásul Tynion IV sorozata közvetlenül azután vette fel a fonalat. Ilyen téren tehát a The Joker War nem kimondottan eredeti alkotás, bár tagadhatatlan, hogy a cselekményben és szereplőkben számtalan ponton van eltérés. És való igaz, hogy a City of Bane emléke még túlságosan friss, viszont Tynion szerencséje az, hogy kb. mindent ezerszer jobban csinált, mint King. Olyannyira, hogy igazából minden negatívum semmiségnek tűnik. 


Az író ugyanis iszonyatosan keni-vágja hogyan kell Batman képregényt írni. Zseniálisak a dialógusok/belső monológok, a sztori felépítése vérprofi, egyszerűen lehetetlen letenni a kötetet. És ami a legjobban meglepett, hogy egy olyan szereplő lopta el a showt, aki normál esetben kifejezetten idegesít: Bizony, nagyon úgy tűnik, hogy HARLEY QUINN LETT A LEGÉPESZŰBB, LEGRACIONÁLISABB SZEMÉLY EGÉSZ GOTHAMBEN! Ezt nevezem karakterfejlődésnek! És a hab a tortán, aminek szerintem nagyon sok rajongó örült: Barbara Gordon visszatért Oracle szerepébe, hogy ismét legerősebb fegyverével szálljon harcba: A számítógépével. Mindemellett Tynion elkezdte jobban kibontani Punchline karakterét, akiről egészen biztosan hallunk még a jövőben, kíváncsian várom milyen szerepet szánnak neki. Jorge Jimenez rajzai pedig továbbra is lélegzetelállítóak, már csak a látvány miatt minden pénzt megér ez a kötet. 

Bár a The Joker War alapötlete nem valami eredeti, a kivitelezés annyira jól sikerült, hogy ezt simán el lehet nézni. James Tynion IV alighanem az egyik legtehetségesebb író, aki valaha Batman képregényt írt, és egészen biztos, hogy sok időt szentelek még a munkásságának.


The Flash #139 by John Broome & Carmine Infantino

2021. július 15., csütörtök


Alapvetően nem szokásom egyetlen füzetnyi tartalomról cikkezni az oldalon, általában mindig több számot tartalmazó kötetek vannak terítéken. Ezúttal viszont kivételt teszek, mivel a legeslegkedvencebb képregényes gonosztevőm első felbukkanásáról van szó, amiről szerintem mégiscsak érdemes több szót ejteni. Bizony, Eobard Thawne-ról beszélünk, más néven Reverse Flash-ről, vagy Professor Zoom-ról. A magyar fordításkban láttam már az "Anti-Villám" elnevezést is, amit ha lehet mostantól inkább szeretnék hanyagolni, mondjuk korántsem ez a legbotrányosabban lefordított név, amivel valaha találkoztam. Akárhogy is, Thawne alighanem a DC egyik legjobban kitalált karaktere, bár az első feltűnésekor szerintem még senki nem gondolta volna, hogy mennyi galibát okoz még később Barry Allennek. Amellett, hogy az egyetlen motivációja Flash életének megkeserítése, ő maga egy élő paradoxon, akitől konkrétan lehetetlen megszabadulni. Még ha el is teszik láb alól, előbb utóbb úgyis visszatér: Ha megölted itt a jelenben, valahol egy másik időben épp feltűnik, hogy ott okozzon káoszt és szenvedést. Egy igazi szadista, aki elől nem lehet elmenekülni, elfutni pedig még annyira sem. 

A képregények ezüstkorának kezdetét 1956-tól datálják, amikor is Barry Allen először bukkant fel a Showcase 4. számában. Thawne 6 évvel később, a The Flash 139. számában debütált, ami máig az egyik legértékesebb Flash képregény. A karakter eredettörténetét azóta többször megváltoztatták, ám valahol talán mindegyik kánonnak számít, mivel Thawne (ha minden igaz) minden idővonalra emlékszik. Ha hozzám hasonlóan eltökélted, hogy mindent el akarsz olvasni róla, akkor ezt a sztorit semmiképp sem szabad kihagynod. 


A történetben egy tudós nagyszerű ötlettel állt elő: Mi lenne, ha nem csak szimplán földbe ásnánk az időkapszulákat, hanem egyenesen előreküldenénk őket az időben? A kezdeményezés óriási médiavisszhangot kapott, és természetesen Flash sem hagyta ki az alkalmat, hogy támogassa a legújabb tudományos áttörést. A kapszulában helyet kapott az ő egyik tartalék ruhája is olyan tárgyak mellett, mint a korszak legsikeresebb lemezei és könyvei, vagy az akkor épp slágernek számító szuperpontos atomóra. A kísérlet végül sikerült, ám egy kis hiba csúszott a számításba: Az időutazás generálta energia lényegében időzített atombombát csinált az órából, és óriási pusztítást okozhat a jövőben, hacsak valaki nem tesz valamit. Flash tehát a kozmikus futópad segítségével előre utazik az időben, ám pechére nem csak az óra, de a tartalék jelmeze is rossz kezekbe került... 

Ebben a sztoriban már javában fellelhetőek voltak azok az áltudományos fikciók, amik ma is szerves részei a Flash képregényeknek, és amiket én egyenesen imádok. Mindenesetre nem csak az illusztrációkon érezhető, hogy a képregény a '60-as években készült: Az író például olyan fura becenevekkel illeti a főhőst, mint a "monarch of motion" (a mozgás fejedelme, magyarul még hülyébben hangzik), vagy épp "sultan of speed" (a sebesség szultánja). Emellett ma már rettenetesen bugyutának hat, hogy Thawne csak azért utálja Flash-t, mert a gonosztevőnek mindenáron meg kell vetnie a szuperhősöket. Egyszóval sok szempontból nagyon elavult ez a sztori, de ezekkel együtt és nem ezek ellenére igazán élvezetes. Mindenesetre tényleg nem árt időről időre modernizálni a képregényes karakterek eredettörténetét, mert ez ma már ebben a formában nem igazán állná meg a helyét. 

Ha valami egyből feltűnhet a modern Flash képregények kedvelőinek, az az, hogy itt még nyoma sem volt a mára megszokottá vált "A nevem Barry Allen és én vagyok a világ leggyorsabb embere" kezdetű belső monológnak. Az író végig egyes szám harmadik személyben, külső szemlélőként hivatkozik a főhősre, és most már látom, hogy ezt megváltoztatni az egyik legjobb döntés volt. Azáltal ugyanis, hogy a főszereplő egyben narrátor is, az olvasó könnyebben tud azonosulni a karakterrel, sokkal emberközelibb lett ettől az egész. 

Ha valamit igazán imádok ezekben az ezüstkori képregényekben, azok a rajzok. A klasszikus pop art stílus és a korai karakterdizájn szerintem iszonyatosan jól állt Flash-nek, tényleg nagyon csípem rajta ezt a retro jelmezt. A villám-szerű fül-micsoda helyett itt még kis szárnyakat viselt, amiről őszintén szólva máig nem tudom hogy pontosan honnan ered, de nem is érdekel. A maga idejében ez így volt tökéletes, az ég világon semmit nem változtatnék rajta. 

Bár mára idejétmúltnak tűnhet, a The Flash #139 a képregénytörténelem egyik legfontosabb darabja, és az egyik legnagyobb vágyam birtokolni egy eredeti első kiadást. Ha szereted a klasszikus képregényeket és többet szeretnél tudni Reverse Flash-ről, úgy mindenképp szánd rá azt a kis időt, amíg elolvasod.

Black Widow (2016-2017) by Mark Waid & Chris Samnee (teljes sorozat)

2021. július 11., vasárnap


Ha valamit megtanultam a koronavírus járvány alatt, az az, hogy a popcornon és a nachon kívül semmi nem hiányzik a moziból. Őszintén szólva manapság százszor többre értékelem az otthon kényelmét és a streaming szolgáltatók nyújtotta lehetőségeket. Épp ezért a többséggel ellentétben még nem láttam a Fekete Özvegyet, és szerintem nem is fogom addig, amíg Magyarországon el nem startol a Disney Plus. Egyébként a most népszerű Marvel sorozatokból sem láttam még egy darab epizódot sem, mert nem igazán használok torrentet és más illegális forrásokat. Visszatérve a mozira, kicsit talán benne van az is, hogy nehezen hiszem el, hogy a Marvel Filmes Univerzum még meg tud újulni a Végjáték után. Na meg különben is: Egy jó képregényt nálam semmilyen film nem múlhat felül, ezért meg aztán végképp ki sem kell menni a lakásból. 

Szóval annak ellenére, hogy nem láttam a filmet, figyelemmel kísérem a reakciókat, amik valamelyest megerősítettek abban, hogy ráérek még megnézni. Viszont ennél az időszaknál aligha találnék jobbat, hogy felcsapjak egy jó Fekete Özvegy képregényt, és kritikát írjak róla. A választás könnyű volt, hiszen ha valamin Mark Waid neve szerepel, abban általában nem szoktam csalódni (bár volt már olyan is). Őszintén szólva engem is meglepett, hogy mennyire jól szórakoztam a 2016-os Black Widow szérián, pedig tényleg csak azért kezdtem bele, hogy kicsit meglovagoljam a mostani hypeot. 


Miután Natasha Romanoff árulást követett el, ő lett a S.H.I.E.L.D. legkörözöttebb személye. Egy ellopott titkosított akta akár könnyen az életébe is kerülhet, ám kiképzésének köszönhetően nem olyan egyszerű kézre keríteni őt. Mint kiderült, a Fekete Özvegyet zsarolják, de mégis kicsoda és mivel? Mi lehet Natasha sötét titka, amiről ennyire nem akarja, hogy napvilágot lásson? Mi az, amiért megéri ekkorát kockáztatni? 

Mark Waid és Chris Samnee 12 számos sorozata egy vérbeli kémes/titkosügynökös sztori, melyben sem az olvasónak, sem a főhősnek nincs egy nyugodt perce sem. Ez az egyik legakciódúsabb képregény, amivel valaha találkoztam, és őszintén szólva imádtam minden percét. Natasha egy balerina kecsességével és pontosságával száll szembe ellenfeleivel, amit ő csinál, az igazi művészet. Még ha halálos, akkor is. 

A történetben fontos szerepet kap Natasha sötét múltja, ami elől futhat, de nem menekülhet: Visszatérünk Oroszországba, a megújult Vörös Szobába, ahol a Fekete Özvegyet már gyerekkorától kezdve gyilkológépnek nevelték. Natasha mindent megpróbál megtenni azért, hogy többé egyetlen lánynak se kelljen ugyanúgy felnőnie, mint neki: Szembeszáll többek között egykori tanítójával is, ám ebben a küzdelemben nagyrészt magára van utalva. Segítségére vannak néha olyan karakterek, mint Vasember, vagy épp a Tél Katonája, ám célkeresztet viselni a hátunkon magányos teher. Mindemellett ha a készítőknek köszönhetően megtanultam valamit a karakterről, az az, hogy a Fekete Özvegy nem egy szuperhős, és soha nem is volt az. Natasha egy kém, méghozzá alighanem a legjobb az egész világon. Oké, hogy néha besegít a Bosszúállóknak egy-két buliban, de ez az, amihez igazán ért. 


Amellett, hogy a történet az egyszerűsége ellenére kellően csavaros és nagyszerű, muszáj megemlíteni Chris Samnee rajzait, aki nélkül feleennyire sem lett volna jó az egész narratíva. A készítők sokszor nem a dialógusokra helyezték a hangsúlyt, hanem bizonyos mozdulatsorok bemutatására, illetve azok folyamatosságára. Ennek eredményeképpen ez az egyik legfilmszerűbb képregény, amit valaha láttam, egyszerűen piszok jól néz ki az egész. Mivel sokszor több oldalon keresztül mellőzték a szövegbuborékokat, ezért elég hamar át lehet rágni magad a 12 számon, senki nem fog túl sokáig felette gubbasztani. 

Ha a Fekete Özvegy film nem nyerte el a tetszésedet, ezt a sztorit akkor is érdemes elolvasnod. Mark Waid és Chris Samnee simán megérdemeltek volna ezért egy Eisner díjat, a maga műfajában abszolút kiemelkedőt alkottak. Ki tudja, talán én is előbb csapok fel egy újabb Black Widow kötetet, mint hogy legközelebb moziba üljek. Ha csak fele ilyen jó lesz, én már elégedett leszek.