X-Men Vol. 1 by Jonathan Hickman

2021. február 22., hétfő


Miután a Fumax kiadó a múltheti bejelentésével ledobta az atombombát, nem volt kérdéses, hogy miről fog szólni a következő kritika az oldalon. Ugyanis nem kisebb dolgot harangoztak be, mint az elmúlt évek legfontosabb X-Men sztorijának, a House of X/Powers of X-nek a magyar nyelvű fordítását, melyről nem is olyan régen nekem is volt szerencsém cikkezni a blogon. Ez a történet lényegében nem más, mint az X-Men képregények soft rebootja, melyben az új status quonak köszönhetően jelentősen megváltoztak az erőviszonyok. A mutánsok saját országot alapítottak Krakoa szigetén, ami soha nem látott szinten egyesítette őket, beleértve a régi ellenségeket is. Most először, megannyi év után ők vannak fölényben az emberekkel szemben, és a továbbiakban egy napig sem hajlandóak üldözöttként élni. Az író, Jonathan Hickman tehát egy teljesen új korszakot nyitott meg, és egy rakás új X-Men képregénysorozatot indított útjára, melyekre a Dawn of X gyűjtőnév alatt szokás hivatkozni. Lényegében a House of X/Powers of X az összes Dawn of X képregényszéria nulladik volume-ja, és természetesen továbbra is az X-Men számít a zászlóshajónak az olyan további címek között, mint az X-Force, az Excalibur, a New Mutants, vagy éppen a Marauders. Mi ma csak az X-Men-el foglalkozunk, melynek első kötete #1-6-ig gyűjtötte össze a sorozat számait. Előre szólók, hogy néhány dolgot MUSZÁJ LESZEK ELSPOILEREZNI ahhoz, hogy értelmesen tudjak beszélni a képregényről. 


A mutánsok tehát bekeményítettek, mindez azonban nem jelenti azt, hogy most már senki sem akarja kinyírni őket. Sőt. Az emberek most tojták csak igazán össze magukat félelmükben, ám jelenleg semelyik nemzet sem merne nyílt támadást indítani Krakoa ellen. Hickman szép lassan, megfontoltan készíti elő azokat a fenyegetéseket, amivel a mutánsoknak előbb utóbb szembe kell néznie. Az író az epizodikus történetmesélést választotta, és őszinte leszek, nem minden esetben értettem, hogy egy-két fejezet hogyan illik bele a képbe, vagy hogy mit szeretett volna velük egyáltalán. A 
House of X/Powers of X során viszont már megtanultam, hogy mindez valószínűleg egy nagyobb kirakós része lesz, és hogy valahol, valamikor össze fognak érni a szálak. A kérdés csak az, hogy mikor, és hogyan. 

Az egész volume tetőpontja a 4. szám, aminél őszintén megmondom, kevés zseniálisabb dolgot olvastam életemben. A fejezet a "Global Economics" címet kapta, a történetben pedig Krakoa vezetői egy gazdasági fórumon vesznek részt a világ néhány másik nemzetével, többek között Wakandával, Kínával, az Egyesült Államokkal, és így tovább, mindezt egy békésen elköltött vacsora keretében. Itt derül ki, hogy az emberek már nem csak a szupererejük miatt félnek a mutánsoktól, hanem az egyre növekvő befolyásuk miatt is. És erre minden okuk megvan, ugyanis Magneto kerek perec kijelentette, hogy csak idő kérdése, és az egész világ az övék lesz, ráadásul ehhez háborúra sincs szükségük. Egész egyszerűen megvesznek mindent. A bankokat. Az iskolákat. A médiát. Ugyanis azzal, hogy Krakoa olyan fejlett gyógyszereket kínál, amik a világ semelyik másik részén sem elérhetők, lényegében mattot adtak az emberiségnek. És mindezt Magneto szájából hallani, a leghűvösebb nyugalommal... A hideg is kirázott. 


Bár már sok furcsaságot láttam a médiumban, rögtön a "top WTF képregényes pillanatok" listám élére került, ahogy láthattam Krakoát szexelni egy másik szigettel. Jó, nyilván nem vezetek ilyen listát, de akkor is, mi a fene!? :D Igazából eddig is tudtuk, hogy Krakoa maga is egy élő mutáns, szóval valahol logikus, hogy ilyesmire is képes, mindenesetre egyszerre volt végtelenül bizarr és szép ez az egész jelenet. Nálam jobban pedig csak a Summers klán tagjai rökönyödtek meg ezen, már csak az ő reakciójuk miatt is megérte megírni ezt a fejezetet.

Több dolgot igazán nem szeretnék lelőni a kötetből, legyen elég annyi, hogy a dialógusok minden egyes számban zseniálisak, és hogy még mindig az a nyomasztó érzésem van, hogy a mutáns utópia napjai meg vannak számlálva. Ismered azt a feelinget, amikor tudod, hogy valami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen? Amikor minden a lehető legcsodálatosabb, és pontosan amiatt tör rád a szorongás, hogy ennek egyszer vége lesz? Minden egyes szám után egyre biztosabb, hogy ebből az egészből valami irtózatos katasztrófa lesz a végén, és emiatt az X-ek boldog pillanatait sem tudjuk velük megélni, mert mindegyikre halálos árnyék vetül. Hickman stílusát azért még mindig kicsit töménynek érzem, és újfent jelezném, hogy nem mindenki számára lesz fogyasztható. Ha viszont türelmes vagy és kitartó, akkor biztos, hogy a végén hálás leszel érte.

Remélem, hogy ha nem is az összes Dawn of X címet, de azért legalább az X-Ment-t elhozza nekünk a Fumax a House of X/Powers of X hazai megjelenése után. Mert bizony, a hype megérdemelt. Ezek az elmúlt évtized talán legfontosabb Marvel képregényei, és ha eredeti nyelven végeztem minddel, akkor nagyon szívesen nekifutnék újra magyarul is. Akárhogy is, szeretném a magam és mások nevében is megköszönni a Fumaxos srácok munkáját, és remélem még sokáig folytatódik a kiadó képregényes reneszánsza. 

The Batman Who Laughs by Scott Snyder, James Tynion IV, Jock & Eduardo Risso

2021. február 14., vasárnap


A Nevető Batman az egyik legizgalmasabb gonosztevő, aki az elmúlt években tűnt fel a DC képregényeinek lapjain. Ezt annak ellenére állítom, hogy a karakter első felbukkanásaként elhíresült event, a
Dark Nights Metal több okból kifolyólag sem kimondottan a kedvenc történetem. Félreértés ne essék, nem azt állítom, hogy rossz, sőt. Abszolút értékeltem Scott Snyder ötleteit, és talán épp az volt a gond, hogy túl sok volt belőlük, ami különböző narratíva problémákhoz vezetett. Illetve az sem feltétlenül szerencsés, amikor egy sztorihoz konkrétan kötelező elolvasni a tie-ineket, hogy igazán értelmet nyerjen az egész. Az event után viszont végre magunk mögött hagytuk a világmegrengető kozmikus káoszt, melynek köszönhetően nem csak hogy a Nevető Batman karakterének is sikerült jobban kibontakoznia, de ráadásul olyan történetet kaptunk, ami teljesen visszahozta a New 52 Batman képregényeinek hangulatát. 

A sztori egy nem éppen hétköznapi üldözési jelenettel kezdődik, melyben Batman egy olyan bűnszervezet után lohol, akik holttesteket próbálnak meg kicsempészni a városból. Ám legnagyobb meglepetésére a koporsóban fekvő személy nem más mint... Bruce Wayne!? A vizsgálat során kiderül, hogy a áldozat tényleg ő maga, azaz mégsem teljesen. A halott Bruce ugyanis valószínűsíthetően egy párhuzamos világból származik, ahol egészen máshogy alakult az élete, mint annak, akiről rendszeresen olvasni szoktunk. Batmannek nem kell sokáig gondolkoznia, hogy rájöjjön, ki állhat emögött. Ő, aki nevet, visszatért... 


Mielőtt továbbmegyünk, nem árt tisztázni, hogy a Nevető Batman hogyan lett olyan, amilyen, és hogy miért iszonyatosan para már a puszta létezése is. Valahol a Sötét Multiverzumban, a saját Földjén ez a Batman engedett a kísértésnek, és végzett leghalálosabb ellenségével: A Bűn Bohóc Hercegével. Csakhogy Joker teste halálakor kibocsátja ugyanazt a toxint, ami egykor az ő átváltozásáért volt felelős. Ezzel biztosítja lényegében, hogy bárki is öli meg őt, a gyilkos legyen a következő Joker. A Nevető Batman tehát kapott egy jókora adagot a toxinból, ám itt kicsit többről van szó, mint hogy ő egy szimpla denevérjelmezes Joker klón lenne. Ugyanis ő tényleg Bruce Wayne. Ismeri Batman összes emlékét, észjárását, átment ugyanazon a kiképzésen, rendelkezik a detektív képességeivel, és így tovább. Az általunk ismert Batmannek tehát önmaga lehető legrosszabb és leggonoszabb verziójával kell szembenéznie, ráadásul ezúttal félő, hogy ő is pontosan ugyanolyanná válik, mint ő. 

Ő, aki nevet ráadásul nem jött egyedül, ugyanis egy másik Batmant is hozott magával a Sötét Multiverzumból. Ő a Zord Lovag (The Grim Knight), aki egyébként kicsit sem kevésbé ijesztő, mint a Nevető Batman. Ő az a Bruce Wayne, aki még ott helyben, a sikátorban, saját fegyverével végzett szülei gyilkosával. Az ő világában Batman egy Punisherhez hasonló, könyörületet nem ismerő igazságosztó lett, aki valóságos fegyverarzenállal rendelkezik, és aki brutális vérontás kíséretében "tett rendet" a saját városában. A Zord Lovag egyébként a tökéletes példája annak, hogy miért nem oké semelyik médiumban sem egy hullahegyeket hátrahagyó Batman, és hogy miért iszonyatosan fontos a "nincs öldöklés" szabály. Ez utóbbit pár éve épp az a Zack Snyder hagyta figyelmen kívül, akinek a filmjét jelenleg is milliók várják világszerte. A DCEU Batmanjét nem sok választja el attól, hogy ő maga is a Zord Lovaggá váljon, amit sem a Liga tagjainak, sem pedig a rendőrségnek nem lenne szabad semmilyen szinten tolerálnia, pláne nem Alfrednek. De persze ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem Zack Snyder zsenialitását, csodálatos vízióját és szakértelmét a képregényes karakterek terén. 


Mindent egybevéve a Nevető Batmant még sokkal ijesztőbbnek találom ezután a sztori után, mint korábban. Különösen annak tükrében, hogy most már ismerem a motivációját, ami egészen egyszerűen nem más, mint színtiszta szadizmus. Azért csinált mindent ebben a sztoriban, mert szimplán gonosz, és mert megteheti. Ebben egyébként eléggé hasonlítanak egymásra Eobard Thawne-al, elég meredek lenne, ha ők ketten valaha egy csapatot alkotnának. Ő, aki nevet megveti az általunk ismert Bruce Wayne-t, mert ahogy fogalmazott, ő a legnyomorúságosabb a Multiverzum összes Batmanje közül. Ezért mindent elkövet, hogy kínozza őt, és hogy belőle is igazi szörnyeteget csináljon.

A történetben fontos szerepet játszik Joker is, aki a Dark Nights Metal-hoz hasonlóan ezúttal is segíti hősünket. Hiszen neki nem érdeke, hogy Batman veszítsen, mivel az az ő kis macska-egér játékuk végét jelentené. A support cast legfontosabb tagja Gordon felügyelő, valamint a fia, akinek a létezéséről egyébként én egészen mostanáig teljesen megfeledkeztem. Az ifjabb Jim Gordon egy sorozatgyilkos pszichopata, aki eredetileg a Batman: Year One című kultikus Frank Miller sztoriban bukkant fel először. Ez utóbbi történetet alighanem muszáj lesz újra előszednem, mivel tizenévesen olvastam utoljára, így legfőbb ideje, hogy felfrissítsem kicsit a memóriámat. 

A egyetlen komoly gond a The Batman Who Laughs kapcsán, hogy a Nevető Batman összes szövegét olvashatatlan piros betűtípussal írták, hogy az ő szájából minden ijesztőbbnek tűnjön. Ez nem egyszer megakasztott olvasás közben, és sokszor csak fél percnyi hunyorgás árán tudtam továbbhaladni. Jock rajzai viszont remekül passzolnak a sztorihoz és Scott Snyder stílusához, látvány terén is abszolút a New 52 képregények hangulata köszönt vissza az oldalakon.

Ha szeretted Scott Snyder 2011-es Batman képregénysorozatát, akkor a The Batman Who Laughs neked való cucc. A rémálom egyébként még közel sem ért itt véget, hanem tovább folytatódott Joshua Williamson Batman/Superman képregényeiben, ahol a címszereplőknek ismét a Nevető Batmannel kellett szembenézniük. Ez utóbbit amúgy is el terveztem olvasni, ezek után pedig pláne muszáj lesz. Kellemes borzongással nézek elébe.

Solomon Grundy by Scott Kolins

2021. február 10., szerda

Solomon Grundy a kedvenc DC karaktereim egyike azóta, hogy gyerekként láttam az Igazság Ligája rajzfilmsorozatban. Ennek ellenére meglepően kevés képregényt olvastam, amiben szerepel, olyat pedig pláne nem, amiben ő a főszereplő. Nemrég vásároltam egy Flash szkeccset Scott Kolinstól (amivel bátorkodtam is mindenhol eldicsekedni, csekkold a Facebook/Instagram oldalunkat!) és a vele folytatott beszélgetés során épp ő maga hívta fel a figyelmemet a 2009-es
Solomon Grundy minisorozatára. A képregényt kissé nehézkes és költséges beszerezni, mivel már nincs nyomtatásban, ráadásul a Comixology digitális könyvtárában sem elérhető. Szerencsére sikerült beszereznem egy patika állapotú darabot az Ebay-ről, így végre volt lehetőségem belevetni magam a DC "zombi Hulkjának" rémisztő kalandjaiba. 

Cyrus Gold soha vissza nem térő lehetőséget kapott: Végre valahára megtörheti az átkot, ami nem hagyja békében nyugodni őt. Ehhez nem kell semmi mást tennie, mint kiderítenie ki volt az, aki megölte őt az 1800-as években, és megbocsátania a gyilkosnak. Azonban minderre csupán egyetlen hét áll rendelkezésére - ha nem jár sikerrel, a Legfeketébb Éjszaka (Blackest Night) előtt, továbbra is örök kárhozat lesz a sorsa, és hogy újra és újra feltámadjon halottaiból. Vajon véget ér valaha Solomon Grundy szenvedése? Vagy a története még az eddigieknél is sötétebb fordulatot vesz? 


Kolins sorozata egyértelműen a horror kategóriába sorolandó, és tagadhatatlanul voltak benne nagyszerű ötletek. Az író Hulkhoz hasonlóan különválasztotta Cyrus és Grundy személyiségét, ráadásul a nappal ember/éjjel szörny átalakulást is kölcsönvette. Viszont ne gondolja senki egy pillanatig se azt, hogy Cyrus bármivel jobb, vagy kevésbé veszélyes, mint az alteregója: A képregény ugyanis mélyre ás a múltjában, melyből kiderül, hogy nem volt több egy alávaló gyilkosnál. De vajon megérdemelte-e a sorsot, ami jutott neki? Kolins ezt az olvasóra bízza, hogy eldöntse, nem próbálja egy percig sem megsajnáltatni a főhőst, csak visszaadni azt a határtalan tébolyt, ami a fejében tombol. A történet pszichológiai része szerintem nagyon izgalmasra és iszonyat nyomasztóra sikerült, a narratívával viszont akadtak gondok. Sokszor nem értettem mi történik, vagy hogy a sztori szempontjából miért lényeges egy-két dolog. Hajlamos összezavarni az olvasót, és sajnos nem a jó értelemben. Emellett maga a cselekmény sem volt annyira zseniális, mint amennyire lehetett volna, a befejezés pedig kimondottan kiszámítható és elcsépelt. 

A történetben számos más DC karakter is felbukkan, bár senki az A listások közül. A két legfontosabb mellékszereplő a legelső Zöld Lámpás, Alan Scott, valamint Phantom Stranger, akik próbálják Grundy-t ráterelni a helyes útra, és megakadályozni, hogy a kelleténél több embert mészároljon le küldetése során. Szerepel továbbá a démon Etrigan, Bizarro, Poison Ivy, Killer Croc, Frankenstein, és Professor Ivo is. Az író kifejezetten igyekezett rámenni arra, hogy a szörnyet más szörnyekkel eressze össze, ezen párosítások némelyike pedig tényleg egészen jól sült el. 


Kolins nem csak írta, hanem illusztrálta is a képregényt, és bebizonyította, hogy a horror műfajban is képes brillírozni. Sötét, komor, sokszor gore-ba hajló képsorok jellemzik a
Solomon Grundy-t, a mocsárban játszódó jeleneteknél pedig kicsit olyan érzésem volt, mintha az Immortal Hulk-ot látnám a Tales from the Crypt idejében és stílusában. Mindent egybevéve vizuális téren nem lehet panasz a képregényre, sőt, ez az egyik legnagyobb erőssége.

Ha tényleg nagyon érdekel a karakter, és szereted a horrort, akkor érdemes beszerezned egy példányt a Solomon Grundy-ból, de ha nem, akkor abszolút kihagyható. Talán a DC-nél is érezték, hogy vannak azért ennél jobb történeteik is, és ezért merült némileg feledésbe. Ha osztályoznom kéne, akkor egy 3-ast azért adnék rá, ami több is lehetett volna, ha kicsit összeszedettebben meséli el azt, ami el szeretett volna. De ez ilyen. Nem lehet mindegyik életem legjobb képregénye! :)

He-Man and the Masters of the Multiverse by Tim Seeley, Dan Fraga, Richard Friend, Tom Derenick & Matt Yackey

2021. február 7., vasárnap


Ha valaki régóta követ minket, az mostanra már biztosan rájött, hogy egyszerűen IMÁDOM a Masters of the Universe-t. Korábban már volt szerencsém írni az oldalon a könyvespolcom egyik legnagyobb ékkövéről, a csaknem 1500 oldalas He-Man Omnibusról, ami ráadásul sokáig az egyik legolvasottabb írásom volt a blogon. A cikkben elhangzott egy nagyon fontos információ is, mégpedig hogy A multiverzum koncepciója a Masters of the Universe világában is létezik. Külön univerzumnak számítanak a különböző képregények, animációs sorozatok, az 1987-es élőszereplős film, sőt, még az akciófiguráknak is külön realitása van. Tim Seeley ezt a témát maxolta ki a 2019-ben indult, hat számos
Masters of the Multiverse című minisorozatban, méghozzá nem is akárhogy. 

A multiverzumban számos Eternia létezik, melyekben két dolog mindig változatlan: Skeletor csillapíthatatlan vágya, hogy megszerezze Grayskull erejét, és He-Man, aki mindig megállítja őt. Létrejött azonban egy furcsa anomália: Egy ellentétes világ, ahol He-Man a gonosz és Skeletor... Khm, bocsánat, KELDOR HERCEG a jófiú. Utóbbi azonban csatározás helyett csak idétlen csínytevésekre pazarolja idejét és varázserejét. Egy napon viszont Anti He-Man útra kelt, hogy a multiverzum összes He-Manjét lemészárolja, és megszerezze tőlük Grayskull kardját, és azok erejét egyesítse a sajátjával. Így történt hát, hogy az 1987-es, élőszereplős Masters of the Universe film He-Manje és az akciófigurák világának He-Manje felkereste Keldort, hogy segítsen nekik megállítani Anti He-Man ámokfutását. Hiszen ha Anti-Eterniában ő a gonosz, akkor Keldor csakis egy igazi hős lehet...


Igen, tudom, ez most így elsőre talán kissé soknak és bugyutának tűnhet (jó, kicsit tényleg az), de higgyétek el nekem, hogy a Masters of the Multiverse igazán zseniális és ambíciózus cucc. Bár Anti He-Man karakterébe nem szorult túl sok fantázia, Keldor mindenért kárpótol minket, akiről kiderült, hogy akár egészen jó arc is lehetne, ha a többi párhuzamos világban nem lenne egy hatalommániás őrült. Emellett He-Man (és a többi szereplő) számos ismert inkarnációja feltűnik a képregényben, többek között a kultikus 1983-as rajzfilmsorozat He-Manje is. A számomra igen kedves 2002-es reboot viszont valamiért kimaradt ebből a repertoárból, de igazából annyira lekötött a történet, hogy ez egy pillanatig sem szegte kedvemet. 

Mindent egybevéve az az érzésem a Master of the Multiverse-el kapcsolatban, mintha Tim Seeley fogta volna az összes szeretetét, amit a franchise iránt valaha érzett, és belegyúrta volna ebbe az egy történetbe. Ilyesmit utoljára Chip Zdarsky Pókember képregényeinél éreztem, és azt kell mondjam, hogy az ilyen sztorik miatt érdemes igazán comic nerdnek lenni. Az írónak ráadásul remek humora van, és parádés öniróniával világított rá a franchise azon hibáira, amik miatt igazából csak még inkább szeretjük azt. Emellett sikerült összeollóznia elemeket úgy ismertebb DC és Marvel eventekből, hogy a darabokból mégis valami új és nagyszerű dolog szülessen. Hiszen láttunk már nem is egy multiverzumot, párhuzamos világokból elszabadult gonosz hasonmásokat, de ezt így, ebben a formában még soha, és ez a lényeg. 


A rajzok szintén nagyon igényesek, ráadásul az 1983-as rajzfilmsorozat univerzumát látvány szempontjából is sikerült egy az egyben visszaadni az oldalakon. Szinte már nevetséges, hogy milyen rohadt jól mutatnak a klasszikus karakterdizájnok és színek a papíron, remélem, hogy még lesz alkalmam látni hasonlót. Ilyenkor mutatkozik meg, hogy a DC nagyon is komolyan veszi a Masters of the Universe franchiset és annak fan bázisát. Továbbra is csak azt tudom mondani, hogy náluk jobb helyen valószínűleg senkinél sem lehetnének a képregényes jogok. 

A Masters of the Multiverse több, mint kötelező minden He-Man fannak függetlenül attól, hogy melyik inkarnáció a kedvence. Ez az a fajta a fan service, aminek épp az a lényege, hogy minden rajongót lenyűgözzön. Remélem még megörvendeztet minket hasonló képregényekkel a DC, azt meg még inkább, hogy Kevin Smith is hamarosan hírt ad a készülő anime sorozatról. Már alig várom!

Transformers vs. Terminator by John Barber, David Mariotte, Tom Waltz & Alex Milne

2021. január 28., csütörtök


Óriási izgalommal fogadtam, mikor az IDW és a Dark Horse 2019-ben bejelentette a
Transformers vs. Terminator crossovert, hiszen ez a két kedvenc olyan franchise-om, melyben a robotoké a főszerep. Ám míg az egyik esetben a fém külső érző lényeket rejt, addig a másik oldalon igazi gyilkológépekről beszélünk, akiket csak az érdekel, amire programozták őket. Mindennek tudatában nagyon kíváncsi voltam, hogy mégis milyen lesz, amikor ez a két világ találkozik, ám végül totál nem azt kaptam, amire számítottam. Ugyanakkor azt kell mondjam, hogy egyáltalán nem bánom. Viszont muszáj előre leszögeznem, hogy ez egy nagyon, de nagyon alternatív sztori, szóval mindenki ennek tudatában vágjon neki.

Mielőtt belekezdtem a képregénybe, azt hittem valami olyasmi lesz a koncepció, hogy Megatron és a Skynet egymásra találnak, és közös erővel próbálják majd meg kiirtani az emberiséget. Nos, szó sincs ilyesmiről. A történetben ugyanis az emberek éppen azért hozták létre a Skynetet, hogy az felvegye a harcot a cybertroniakkal, akik leigázták a Földet. Így történt hát, hogy a kietlen jövőben egy T-800-as egység visszautazik a múltba, hogy még azelőtt csapást mérjen Megatronra, hogy az megkezdhetné a támadást a bolygó ellen. A terminátornak azonban fogalma sem volt arról, hogy a cybertroniak sem mind ugyanolyanok, és hogy két frakció is létezik: Az Autobotok és az Álcák. Optimusnak sikerül meggyőznie a T-800-ast, hogy közös erővel próbálják meg megállítani Megatront, ám a halálosztó továbbra sem felejtette el, hogy mi a valódi feladata. Hiszen őt arra programozták, hogy minden cybertronival végezzen, nem csak az Álcákkal... 


A történet egyetlen lényeges ember szereplője a Terminator franchise kulcsfigurája, Sarah Connor, aki segít az Autobotoknak és a T-800-asnak a Megatron elleni harcban. Megjegyzem, lehetett volna kissé meglepettebb, vagy legalább egyszer kaphatott volna idegösszeomlást, ha már egy pillanat töredéke alatt ilyen szinten a feje tetejére állt körülötte a világ. Kissé túl természetesen éli meg ezt az egész zűrzavart, bár tagadhatatlan, hogy ezúttal nem éri olyan trauma, mint az eredeti 1984-es Terminator filmben. Sarah ugyanis ebben a sztoriban sosem volt célpont, a T-800-as nem azért utazott vissza az időben, hogy megölje őt. Sőt, tovább is van, mondjam még? Kyle Reese még csak említésre sem került a képregényben, tehát valószínűsíthető, hogy John Connor sosem születik meg ebben az univerzumban, idősíkon, vagy tudom is én már mi ez. 

Ami még kissé fura volt számomra, az a terminator viselkedése, ami ezúttal sokkal emberibb, mint bármikor, amikor volt szerencsém látni őt akár filmekben, akár képregényekben. Többet beszél, választékosabban, sőt, a történet elején már rögtön a mosolygást gyakorolta, amit eredetileg John Connor tanított meg neki a Terminator 2-ben. Viszont mint fentebb írtam, ez egy nagyon, de nagyon alternatív sztori, így szerintem ez pont nem olyasmi, amin érdemes fennakadni. Volt ezen felül még pár érdekes döntés az írók részéről, + egy-két apró logikátlanság, amibe bele lehet kötni, viszont azt kell mondjam, hogy a Transformers vs. Terminator csordulásig van nagyszerű ötletekkel. 


A legnagyobb hiba, amit fel tudok hozni a crossover kapcsán, hogy túlságosan rövid. Négy szám egyszerűen kevés ahhoz, hogy ezt az egészet teljes értékű történetnek lehessen nevezni. A karaktereknek nincs ideje kiteljesedni, és teljességgel kizárt, hogy minden ötletet bele tudtak sűríteni ilyen kevés oldalszámba. Szerintem a kiadó(k) nem igazán mertek kockázatot vállalni, mivel lehetetlen volt megjósolni, hogy milyen lesz a fogadtatás. Bízok benne, hogy lesz valamikor folytatás, ami hosszabb, átgondoltabb, és hagynak időt a készítőknek, hogy felépítsenek valami igazán grandiózus dolgot. A történet végét lezáró "The End?" kérdőjellel a végén mindenképpen bíztató jel.

Az artwork felettébb jól sikerült, dacára annak, hogy a T-800-as külsejénél nem sokat merítettek Arnold Schwarzenegger vonásaiból. Nem tudom, hogy ez szándékos-e, igazából mindegy is, hiszen a történet szempontjából teljesen irreleváns. Az Autobotok és az Álcák az IDW-től megszokott módon a felturbózott G1 ihlette karakterdizájnnal szálltak harcba, ami ezúttal is verhetetlennek bizonyult. Mindent egybevéve már csak a rajzok és a borítók miatt is érdemes beszerezni ezt a crossovert, tényleg piszkosul jól néz ki az egész. 

Ha hozzám hasonlóan imádod a Transformers-t és a Terminator-t, akkor mindenképpen érdemes adnod egy esélyt a két franchise szerelemgyermekének. Nem ez lesz életed legjobb képregénye, közel sem hibátlan, viszont tagadhatatlanul rengeteg fantázia szorult bele. Remélem nem ez volt az utolsó ilyen crossover, hiszen lehetőségek végtelen tárháza nyílik meg azzal, hogy összeeresztenek olyan karaktereket, akiknek a képregények lapjain kívül esélye sincs máshol találkozni. Szóval légyszi IDW, légyszi Dark Horse, legyen folytatás!

Minden, amit tudnod kell a DC Infinite Frontierről

2021. január 18., hétfő


Hamarosan új korszak kezdődik a DC Comics történetében, amikről már korábban is rengeteg pletyka és fals információ terjengett a neten. Annyi izgalmas dolog történik most a kiadó háza táján, hogy még nekem, hardcore képregénykockának is nehezemre esik követni az eseményeket és naprakésznek lenni minden téren. Épp hogy csak véget ért a
Dark Nights: Death Metal és elkezdődött a Future State nevű két hónapos event, de már előtte elkezdték beharangozni a folytatást. Ez pedig nem más, mint az Infinite Frontier, magyar fordításban a Végtelen Határ, amivel beigazolódott a fentebb említett pletykák közül az egyik legizgalmasabb. Mégpedig az, hogy valóban omniverzum lesz a DC multiverzumából, ám mielőtt továbbmennénk, nem árt tisztázni, hogy mit is jelent ez pontosan. Előre szólok viszont, hogy ha nem mozogsz otthonosan a képregények világában, akkor semmit sem fogsz érteni ebből a cikkből.

Az omniverzum lényegében multiverzumok végtelen számú halmaza. A DC világában eddig 52 Föld létezett párhuzamosan, valamint azok rémálom verziói a sötét multiverzumban. Azonban a Dark Nights: Death Metal eseményei során ez megváltozott, és a kiadó korábbi kontinuitása összeolvadt a jelenlegivel. Ez azt jelenti, hogy mostantól a Flashpoint előtti és utáni összes történet számít, beleértve a Post Crisis és Pre-Crisis sztorikat is. Más szóval a DC több, mint 80 éves fennállása során kiadott összes sztori kánon, mindegyik megtörtént valahol a végtelen omniverzumban, akkor is ha, közülük bármelyik üti a másikat. Emellett az összes krízis hatását eltörölték. Mi emlékszünk rájuk, valószínűleg a karakterek is, viszont mindez már a múlt. Irány a jövő, a végtelenbe és tovább! 


Az
Infinite Frontier ötletét elsősorban a főként Flash képregények révén ismert Joshua Williamsonnak köszönhetjük, aki nemrég egy Youtube interjú során nyilatkozott arról, hogy mi is pontosan ez az egész. Ebből nem csak azt tudtam meg, hogy az író a legjobb arc a világon, de azt is, hogy a legtöbb pletyka csak részben fedi le a valóságot, és többnyire erősen eltúlozták a dolgokat. Kezdjük mindjárt azzal, hogy az Infinite Frontier nem egy reboot. Minden halad tovább szépen a saját medrében, ami most a 67. számnál tart, az holnap a 68.-al folytatódik, és így tovább. Lényegében olyasmi lesz ez, mint a DC Rebirth volt 2016-ban, bár tagadhatatlan, hogy az Infinite Frontier esetében sokkal komolyabb változásokra kell számítani. Ám nem írják át a karakterek történetét és nem teljesen új alapokról kezdenek, mint ahogy az New 52 esetében történt 2011-ben. Hogy Williamson szavaival éljek, ez inkább amolyan vérfrissítés, mintsem reboot. 

Az író eloszlatta továbbá az egyik legkomolyabb tévhitet, mégpedig azt, hogy a kiadó képregényei mostantól teljesen kukába hajítják a kontinuitást, és hogy a különböző címek eseményei többé nem hatnak ki egymásra:
"Meg akartuk mutatni, hogy a DC továbbra is egy egység, egy univerzum, ami halad előre. Rengeteg király, nagy volumenű dolog van készülőben, de mindez továbbra is egy nagy egész, ami összeköti a sztorikat és a karaktereket."
Való igaz azonban, hogy mostantól lazábban veszik majd az ilyesmit:
"Ha valamelyik írónak van egy jó sztorija, többé nem mondjuk neki, hogy nem lehet, mert ez, vagy az történt a karakterrel egy másik képregényben. Ha el akarsz mesélni egy történetet, írd meg, aztán kitaláljuk, hogy az miképp fér bele a jelenlegi kontinuitásba".
Mindez nagyobb szabadságot enged majd az íróknak, ráadásul lehetőségek végtelen tárháza nyílt meg azáltal, hogy az összes korábbi történetet kanonizálták. Így most rengeteg kultikus sztorihoz vissza lehet nyúlni, amikkel a modern képregények lapjain ismét el lehet játszani. Sőt. Sok karakter feltámasztását is tervezik, akik onnan folytatják életüket, ahol az évtizedekkel ezelőtt véget ért valamelyik krízis miatt. Azért lássuk be, ez egyáltalán nem hangzik rosszul! 


Komoly változások várhatók a szerkesztőségben is, melyek közül az egyik leglényegesebb, hogy Grant Morrison búcsút int a kiadónak. Az író az elmúlt 25 évben rengeteg munkát fektetett a DC világának építésébe, így ezzel most hivatalosan is lezárul egy korszak. Az utolsó két képregénye március 9-én jelenik meg, ezek pedig nem mások, mint a The Green Lantern Season Two #12, valamint a Wonder Woman Earth One Vol. 3. Szerencsére azonban érkezik az utánpótlás, ugyanis rengeteg új író csatlakozik a kiadóhoz, akik valószínűleg új, soha nem látott irányba viszik majd el a DC Univerzumot. Williamson részben a friss hús érkezésére gondolt "vérfrissítés" alatt, a bejelentett nevek között pedig valóban akadnak izgalmas tehetségek, akik már más kiadóknál is bizonyítottak. 

Változások várhatók továbbá a formátumban és a megjelenési tervben is. A kiadó húzócímeinél sok esetben két szám is megjelent havonta, ez az Infinite Frontier kezdetével lecsökken havi egyre. Cserébe viszont magasabb oldalszám várható, egy füzet kb. kétszer olyan vastag lesz, mint eddig. Kisebb lesz a választék is, eddig összesen 17 folytatásos sorozat szerepel a megjelenési listájukon és 5 limitált széria.

Ezek a legfontosabb információk az Infinite Frontierről, bízom benne, hogy sikerült eloszlatnom a kételyeket és a tévhiteket. Őszintén szólva eleinte én is tartottam az egésztől, most viszont már sokkal inkább izgalommal nézek a relaunch elé. Az új korszakot megnyitó, 64 oldalas Infinite Frontier #0 one shot március 2-án jelenik meg.

Batman Beyond Vol. 2: Rise of the Demon by Dan Jurgens

2021. január 12., kedd


Mikor pár hónappal ezelőtt belekezdtem Dan Jurgens Batman Beyond sorozatába, nem hittem volna, hogy egyszer majd negatív kritikát fogok írni róla. Az erős első volume után a másodikat sajnos óriási csalódásnak éltem meg, pedig mostanáig dicsértem mindent az oldalon, amit olvastam az írótól. Hiszen úgy ismertem meg, mint a plot twistek mesterét, aki olyan csavarokkal áll elő a semmiből, hogy néha konkrétan felkiáltottam meglepetésemben. Ennek fényében meglehetősen kiábrándító volt a Rise of the Demon című kötet, melyben a sztori egyenesen a nonszensz kategóriába esik, és aminél sokkal, de sokkal többet vártam volna Jurgenstől. Amit pedig pláne nem értek, hogy többnyire meglepően pozitív értékeléseket kapott ez a képregény, vagyis a legtöbb rajongó nem látta - vagy talán nem akarta látni azokat a hibákat, amikre én most mindjárt rávilágítok. A kötet #6-tól 12-ig tartalmazza a 2016-os Batman Beyond sorozat számait. VIGYÁZAT, SPOILER VESZÉLY!

Igazság szerint a történet nem is indult rosszul. Terry fogadalmat tesz, hogy megpróbál egyensúlyt hozni kettős életébe, és nem hagyja, hogy Batman feleméssze őt. Ám szinte azonnal kiderül, hogy ez nem lehetséges: Miközben ő a vészjelzésre fittyet hányva éppen szíve hölgyével múlatja az időt, az Orgyilkosok Ligája kis híján végez Barbara Gordonnal. Terry a kissé megkésett mentőakció után útnak indul Tibetbe a korábbi volumeból ismert kísérleti Batman szerkóban, hogy szembeszálljon az orgyilkosok vezérével, a halhatatlan Ra's al Ghul-al. Amit viszont nem tud, hogy Bruce fia, Damian Wayne vette át Ra's helyét a Liga vezetőjeként, ráadásul az említett ruha sem veszélytelen: Egy mesterséges intelligencia kapott helyet benne, amit egyetlen dologra programoztak: Hogy teljesítse a küldetést, bármi áron. Akkor is, ha a viselője képtelen rá, vagy valamilyen oknál fogva ellenáll. Bruce Wayne attól fél, hogy a szerkó akár meg is ölheti Terry-t, ezért utána ered, hogy megakadályozza a Damiannel való összecsapást... 


Ez eddig tagadhatatlanul remekül hangzik, ám innentől brutális zuhanórepülésnek indult a történet. Kiderült, hogy Damian célja nem más, mint hogy beteljesítse Ra's al Ghul tervét, vagyis "megtisztítsa" a Földet úgy, hogy kiirtja az emberiség nagy részét, hogy aztán a túlélők újranépesítsék a bolygót. Mindehhez van egy adag túlméretezett rakétája is, Bruce és Terry pedig mindenáron megpróbálják megakadályozni, hogy élesítse azokat. 
Fény derült továbbá arra is, hogy Damian szándékosan csalogatta oda őket, és ez az első teljesen érthetetlen pont számomra. MIÉRT? Azért, mert igazából titkon végig arra vágyott, hogy megakadályozzák a tervét, vagy azért, hogy fitogtassa erejét az apja előtt, esetleg mindkettő? Egyik válasznak sincs értelme, főleg hogy Damian nem egy Jokerhez hasonló, feltűnési viszketegségben szenvedő őrült, akinek mindenáron közönségre van szüksége. De a legrosszabb csak ezután jött.

Damian ugyanis a harc kellős közepén egyszer csak rájött, hogy valójában szereti az apját, és hogy talán mégsem a lehető legjobb ötlet kiirtani a Föld népességének kétharmadát. Igen, szó szerint így, a semmiből, bármiféle logikus magyarázat nélkül. A végén összeborulnak, mintha mi sem történt volna, és megbeszélik, hogy egy nap majd talán ismét vállt-vállnak vetve küzdenek. Itt a vége, fuss el véle. 


Szóval azt kell mondjam, hogy ez volt az egyik legrosszabb DC történet, amihez az utóbbi időkben szerencsém volt, pedig tagadhatatlanul voltak itt jó ötletek is. Többek között az, hogy ez a sztori egy korábbi plot hole befoltozását tűzte ki elsődleges céljaként: Kiderült, hogy Damian Wayne létezik a Batman Beyond idejében, valamint azt is megtudtuk, hogy miért nem ő rohangászik fekete piros denevérjelmezben Terry helyett. Emellett nekem tetszett, ahogyan az író rávilágított arra, hogy akárki is hordja a Batman jelmezt, az egészen egyszerűen nem élhet normális életet. Épp ezért nagyon sajnáltam, hogy ez a gondolatmenet félbe lett hagyva egy totál értelmetlen és felesleges összecsapás miatt. A befejezés pedig olyan szinten hazavágta az egészet, hogy az már konkrétan dühítő. Végig vártam a Jurgenstől megszokott, jól irányzott, váratlan csavart, ehelyett a létező legrosszabb finálét kaptam, amit képregényekben valaha láttam. Egyébként azt sem értem, hogy Bruce miért nem tépte le Terry fejét, amiért a nemtörődömsége kis híján Barbara életébe került, de sajnos ez a legkisebb gond ezzel a sztorival. 

Szerencsére legalább az artwork rendben volt, ha már a történet nem. Bernard Chang rajzai remekül illenek a Batman Beyond világához, Neo Gotham pedig továbbra is látványos, retro-futurisztikus színekben pompázik. Ez viszont önmagában sajnos kevés, és aligha tudta megmenteni a képregényt.

Ha ez lett volna az első találkozásom Dar Jurgens munkásságával, vagy a Batman Beyond képregényekkel, akkor lehet, hogy soha többet nem kísérleteznék egyikkel sem. Mivel viszont tudom, hogy az író tud ennél sokkal többet is, ezért mindenképpen adok még egy esélyt a sorozatnak. Bízok benne, hogy ez volt a mélypont, és hogy innen már csak felfelé van.

Star Wars: Darth Vader Vol. 1: Dark Heart of the Sith by Greg Pak

2021. január 4., hétfő


Ha van valaki a Star Wars univerzumban, akiről mindig szívesen olvasok, az Darth Vader. De ki nem? A Sith Nagyúr alighanem a valaha volt egyik legjobban kitalált gonosztevő, ha nem a legjobb. Érdekesség azonban, hogy a különböző könyvek és képregények talán sokkal jobban elmélyítették a karaktert, mint a filmek. Ezúttal Greg Pak 2020-ban indult sorozatába ugrottam fejest, ami már a beharangozásakor rögtön felkeltette a kíváncsiságomat. Részben azért, mert az írónak köszönhetjük a Planet Hulk és a World War Hulk című nagysikerű Marvel sztorikat is, másrészt pedig azért, mert a témaválasztásból rögtön le lehetett szűrni, hogy ez bizony nem semmi kaland lesz. A Dark Heart of the Sith című kötet a sorozat első 5 számát gyűjtötte össze. A CIKK SPOILEREKET TARTALMAZ!

Mint ahogy azt mindenki tudja, a Birodalom Visszavág során Vader Nagyúr felfedte Luke Skywalker előtt a kettejük közötti rokoni szálat, és maga mellé akarta állítani őt. Luke azonban inkább kis híján a halálba vetette magát, mint hogy őt is hatalmába kerítse a sötét oldal. Történetünkben Vader hajóra száll, hogy megtudja annak idején ki rejtette el előle fiát, ám ez az út haraggal, bosszúval és vérrel van kikövezve. Amellett, hogy a Sötét Nagyúrnak saját múltjával is ismét szembe kell néznie, felbukkant egy arc a múltból, ami visszatért kísérteni őt... 

A Dark Heart of the Sith az egyik legkomolyabb fan service, amihez valaha szerencsém volt, ráadásul a lehető legjobb értelemben. Számtalan recap található benne az előzménytrilógiából, amik emlékeztetnek minket a főhős tragikus sorsára. Ezek a foszlányok viszont pont hogy nem hátráltatják, hanem sokkal inkább viszik előre a történetet. Emellett a nyomozás olyan klasszikus helyszínekre is visszarepít minket, mint a Tatooine, Coruscant és a Naboo. 

A support cast szerepében ezúttal egy kis helyszínelő droid, ZED-6-7 kíséri el Vadert kalandos útjára, majd utána találkoznak - NA ITT JÖN A SPOILER - Sabéval, aki Padmé hasonmása volt a Baljós Árnyakban. A nyomozás ezután új irányba halad tovább, Vader egykori szerelme halálának körülményeit igyekszik kideríteni. Mindeközben új és meglepő szövetségek alakultak ki, noha a felek egyikének nem igazán volt más választása. 


Míg Charles Soule Darth Vader képregényeiben (amik szintén fenomenálisak, mindenképp olvasd el őket!) kifejezetten félelmet váltott ki belőlem a főhős, Greg Pak történetében sokkal inkább szántam őt. A visszaemlékezések különösen betalálnak néhány ponton, és mindent egybevéve ez egy végtelenül szomorú sztori. Felmerült bennem ugyanakkor a kérdés Darth Vader és Anakin Skywalker kettősségét illetően, hiszen a filmekben és máshol is utaltak már rá, hogy Anakin úgymond "meghalt", amikor Vader megszületett. Szerintem ez így ebben a formában egyáltalán nem igaz, és úgy érzem, hogy Greg Pak is hasonlóképpen gondolkodik. 

A jelenleg futó Darth Vader sorozat alighanem minden Star Wars fanatikusnak kedvére lesz, bizony ilyen egy erős kezdés. Türelmetlenül várom milyen kalandokba csöppen a Sith Nagyúr a későbbiekben, mert ahogy a kötet végén kiderült, az Uralkodó bizony nem nagyon bír magával! 

Justice League Dark Vol 2-3 by James Tynion IV

2021. január 1., péntek

A Wonder Woman 1984 lett a DCEU legrosszabbra értékelt filmje az IMDB-n. Annak ellenére, hogy engem már a bejelentéstől fogva nem hozott lázba a produkció, le kell szögeznem, hogy egy pillanatig sem kívántam soha a bukását. Épp ellenkezőleg. Nagyon szeretném, ha a DC/Warner páros végre összeszedné magát, és olyan filmekkel örvendeztetne meg minket, amik tényleg méltók a DC Comics-hoz ahelyett, hogy ilyen eltökélten és megállíthatatlanul pusztítanák a saját brandjüket. Megjegyzem, már a sokak által istenített első rész sem ütötte meg azt a szintet, amit én, mint képregényrajongó elvártam volna. Mindezek után úgy éreztem, hogy az újévet egyszerűen kötelező minőségi Wonder Woman tartalommal indítani, hogy ha csak minimálisan is, de egy kicsit pozitív irányba billentsük a mérleget. Mert biztos vagyok benne, hogy aki csak ilyen filmeket lát, az mostanra simán a trash kategóriába sorolja a DC-t. Nekem ez egy iszonyatosan fájó pont, hiszen ahogy azt sokszor kiemeltem, a MetaComix elsősorban azért jött létre, hogy a képregényolvasást népszerűsítse, a rossz képregényfilmek viszont senki kedvét nem fogják meghozni ehhez, és összességében sokkal több kárt okoznak, mint hasznot. 

A választásom James Tynion IV Justice League Dark sorozatára esett, mivel már korábban is volt szerencsém írni róla a blogon, és akkor is csak pozitívan tudtam róla nyilatkozni. Bár ez nem szóló Wonder Woman képregény, ugyanakkor mégis ő a legfontosabb szereplője. Miután újraszervezték az Igazság Ligáját, Diana állt a Sötét Igazságliga élére, hogy az ő vezetésével nézzenek szembe a rémálomba illő paranormális és mágikus fenyegetésekkel. És alighanem ez volt az utóbbi évek egyik legjobb döntése a DC részéről. Wonder Woman karakteréhez ugyanis valami eszméletlenül jól illik a boszorkányság és a mágia témaköre, nem is értem, hogy miért nem rukkoltak elő ezzel már korábban. 


A történet közvetlenül a Wonder Woman & The Justice League Dark: The Witching Hour után veszi fel a fonalat: A mágia túléléséért vívott harc egyre elkeseredettebbé válik. A Sötét Igazságliga egy része a megmaradt varázslóknak nyújt menedéket, miközben Wonder Woman és Zatanna Mordrut, a káosz mágia urát keresi, hogy tőle kérjenek segítséget. Mindeközben Doctor Fate és a Rend Urai drasztikus tervvel állnak elő: Inkább kitörölnék a varázst a világból, minthogy az ismét a Másfajták kezébe kerüljön. A Föld mágusai ultimátumot kapnak: Vagy önként lemondanak az erejükről és élhetnek, vagy pusztuljanak! 

Aki otthonosan mozog a képregények világában az tudja, hogy Doctor Fate az egyik utolsó karakter, akivel a DC mágusai ujjat akarnak húzni. Ő az univerzum egyik leghatalmasabb varázserővel bíró figurája, és bizony minden okuk megvan félni tőle. A Sötét Igazság Liga és a Rend Urai közötti összecsapás azonban elkerülhetetlen, hőseink pedig csak úgy győzhetik le őket, ha minden létező szabályt megszegnek. A káosz mágia ugyanis veszélyes fegyver, ráadásul ezúttal konkrétan a varázslás összes létező törvényét átírták. Tudom, most biztosan csak pislogtok, hogy mégis miről vakerálok megint, de a legjobb, hogy én sem tudom biztosan. Sőt, maguk a karakterek sem. Ugyanis ha felteszed nekik a kérdést, hogy mi pontosan a mágia, akkor alighanem mindegyiküktől eltérő választ fogsz kapni. Senki nem tudja biztosan, csak azt, hogy a varázserőnek ára van, amit minden mágusnak meg kell fizetnie. 


A dolgok a The Witching War című sztorival kezdtek igazán érdekessé válni. Kiderült, hogy aki mozgatja a szálakat, az nem más, mint Circe, aki ráadásul végig az orrunk előtt tevékenykedett. A boszorkány istennő egész idő alatt Hecate erejére pályázott, aki a The Witching Hour című kötetben szerepelt. Nem is ez az igazán izgalmas, hanem hogy az ő vezetésével megalakult az Injustice League Dark, ami lényegében egy mágikus Anti-Igazságliga, tagjai nem mások, mint Papa Midnite, Solomon Grundy, Floronic Man és Klarion, a boszorkányfiú. 

A The Witching War az eddigi legjobb storyline a sorozatban, ráadásul Wonder Woman elképesztő mágikus hatalom birtokába jut, amitől még ő is komolyan megrémül. Ebben a történetben érezhető igazán, hogy Diana olyan terhet vett önként a nyakába, ami még egy hozzá hasonló istennőnek is sok. Az Injustice League Dark-al és Cicrce-vel való összecsapás epikus, fordulatos, és mindent egybevéve ez volt az egyik legkirályabb DC képregény, amihez mostanában szerencsém volt. 

Bár eddig főként Wonder Womanről volt szó, a Justice League Darkban van egy rakás szereplő, akikről szintén muszáj szót ejteni. Diana után alighanem Zatanna a legfontosabb karaktere a sorozatnak, de van itt még egy csomó más ikonikus figura is: Szerepel Swamp Thing, Etrigan, John Constantine, Detective Chimp, Man Bat, és még sorolhatnám. Tynion IV pedig annak ellenére, hogy milyen sok karakterrel dolgozik egyszerre, ügyelt rá, hogy azok ne vegyék el egymástól a rivaldafényt. Mindenkinek kijutott emlékezetes pillanatokból, és minden olvasó meg fogja találni közülük a kedvencét. 


Miután mind iszonyatosan a szívemhez nőttek, komolyan megsajnáltam a szereplőket, ugyanis szerencsétleneknek egy nyugodt percük sincs azóta, hogy elkezdődött a sorozat. Legtöbbször csak egy újabb mágikus katasztrófa árán tudnak elhárítani egy másikat, ráadásul általában fogalmuk sincs, hogy mit csinálnak, csak azt tudják, hogy a tetteik nem maradnak következmények nélkül. Hiszen mint feljebb is említettem, a mágia világában mindennek ára van. A DC Univerzumban jelenleg sehol máshol nem találkozhatsz olyan földöntúli szörnyűségekkel, mint ezeken az oldalakon, viszont garantálom, hogy újra és újra át akarod majd élni őket.

A Justice League Dark vizuális szempontból is az egyik legjobb cucc, amivel mostanában dolgom volt, ez pedig különösen igaz a The Witching War című kötetre, valamint Fernando Blanco és Alvaro Martinez rajzaira. A boszorkány istenségeken megcsillanó hold fénye, a különböző mágikus lények és motívumok ábrázolása garantáltan minden olvasót elvarázsol majd. Már csak emiatt is érdemes fellapozni ezeket a képregényeket, de azért remélem, hogy a sztori is felkeltette valamelyest a kíváncsiságotokat. 

Mondanám, hogy szívesen látnék élőszereplős feldolgozást a Wonder Woman vezette Justice League Dark-ból, de őszintén szólva nem hiszem, hogy jól meg tudnák csinálni. Igazából nem is érdekel, hiszen ezektől a képregényektől mindent megkaptam, amit vártam, tán még sokkal többet is. Alig várom, hogy ismét belevethessem magam a boszorkányság és a mágia világába, hiszen hőseink rémálmai még közel sem értek véget.