Doctor Strange Vol 2: The Last Days of Magic by Jason Aaron & Chris Bachalo

2021. június 13., vasárnap

Ha rendszeresen olvasod a blogot, akkor egészen biztosan találkoztál már Jason Aaron nevével. A Thor képregényeit különösen nagy becsben tartom, amiknek egy része ráadásul magyar nyelven is megjelent a Fumax jóvoltából. A Doctor Strange sorozatának első kötetéről már szintén volt szerencsém cikkezni korábban, ami egy egészen abszurd és őrült pszichedelikus kalandnak ígérkezett. Mai írásomban ennek a szériának a folytatását vettem nagyító alá, ami a The Last Days of Magic címet viseli. Sajnos azonban az olvasottak kissé vegyes érzéseket hagytak bennem.

Miután dimenziókon keltek át, hogy megtisztítsák azokat a mágiától, a robot seregből álló Empirikul és vezetőjük, az Imperátor eljöttek a Földre, hogy a varázs szikráját is eltöröljék a világunkból. Doctor Strange erejét drasztikusan meggyengítette a támadás, és kérdéses, hogy ezúttal győzedelmeskedhet-e. Épp ezért kedvenc mágusunk és segítői visszavonulót fújnak, hogy begyűjtsék a Földön megmaradt varázserejű tárgyakat, amiket ellenségeik még nem pusztítottak el... 

A történet egyfajta modern boszorkányüldözést dolgoz fel, melyben a tudomány elkötelezett hívei indítottak kíméletlen hadjáratot a mágia ellen. Az Imperátor akár egészen érdekes karakter is lehetne, ha a motivációja nem lenne nettó ostobaság. Az ő világában ugyanis épp fordítva történt mindez, és a mágusok próbáták meg eltörölni a tudományt, mintha egy fiktív univerzumban nem férhetne meg ez a két nagyszerű dolog egymás mellett. Az Imperátor ezért bedurvult, és úgy döntött, hogy a saját személyes fejlődése szempontjából az lesz a legjobb, ha ő is épp ugyanolyan lelketlen gyilkossá válik, mint azok, akiket annyira gyűlöl. Szóval nem, nem ez Jason Aaron legjobb munkája, de van még tovább is. 

A legnagyobb gond ugyanis ezzel a sztorival az, hogy az író konkrétan fogta, és lemásolta az egyik saját korábbi történetét. Mert bizony, láttuk ezt már valahol, de hol is...? HÁT A MÁR FENTEBB EMLÍTETT THOR SOROZATBAN. A The Last Days of Magic alapja majdnem teljesen megegyezik a magyarul is megjelent God Butcher című képregénnyel, mindössze kiszedték belőle a vallásellenes töltetet, az isteneket pedig lecserélték a mágiára. Aaron nem csak hogy valószínűleg kifogyott az ötletekből, de ráadásul mindent sokkal rosszabbul is csinált itt, mint a Thor sorozatban. Mindemellett nevetséges, hogy az ellenség legyőzéséhez elég volt összegyűjteni pár kacatot, és ezzel kb. megoldódott minden. Ennek a sztorinak a megírásánál a legkisebb mértékben sem erőltette meg magát az író, és ez fájdalmasan nyilvánvaló. És ha ez még nem lenne elég, a korábbi humornak is lőttek, az egész hangulat szükségtelenül darkra sikerült. "De komor vagy, biztos nem a DC Univerzumból jöttél?" 


A hibái ellenére azonban mégsem tudom azt mondani, hogy mindent utáltam ebben a sztoriban. Például abszolút értékeltem, hogy Aaron nagy hangsúlyt fektetett az egyik fontos fiktív törtvényre, amivel meg lehet kicsit bolondítani a varázslással kapcsolatos sztorikat. Ez pedig úgy hangzik, hogy A MÁGIÁNAK ÁRA VAN. És ezt az árat mindenkinek meg kell fizetnie, aki él vele. De mi történik, ha valaki csal, és megpróbál kibújni ez alól? És mi van, ha Doctor Strange volt ez a valaki? Bizony, ezek izgalmas kérdések, és érdekelnek annyira a válaszok, hogy később adjak még egy esélyt ennek a sorozatnak. 

Sajnos Chris Bachalo rajzait sem élveztem most annyira, mint a korábbi kötetben, a humorral együtt annyi lett a korábbi színes és trippy látványvilágnak is. Sok helyen most csak szimplán zavarosnak éreztem az illusztrációkat, nem is mindig tudtam kivenni, hogy mit ábrázolnak a panelek. Kár, mert a pszichedelikus hangulat volt az első volume egyik legjobb része, remélem később még visszatérnek ezek az elemek. 

Nincs mit szépíteni, nem ez volt életem legjobb képregényélménye. Jason Aaron ezerszer jobbat tud ennél, így ez most különösen nagy csalódás számomra. Ha a harmadik kötet sem mutat jobb eredményeket, akkor kénytelen leszek más íróknál keresni azt, amit egy Doctor Strange sztoritól remélek.

Dragon Ball Super Vol. 11-12 by Akira Toriyama & Toyotarou

2021. június 8., kedd

 


Annak ellenére, hogy a Dragon Ball Super animében bőven találtam kivetnivalót, azt kell mondjam, hogy az elmúlt évek egyik legjobb döntése volt elkezdtem az eddig csak manga formájában megjelent folytatást. Akira Toriyama ugyanis amellett, hogy rengeteg korábbi hibát kijavított, minden idők egyik legütősebb Dragon Ball sztoriját hozta össze, ami engem óriási és hihetetlenül üdítő meglepetésként ért. Hogy tudd miről is van szó, olvasd el a manga sorozatról írt korábbi kiritkámat, most pedig nem is szaporítom a szót, lássuk mi történt ebben a két nagyszerű kötetben! 

Goku és Vegita ismét elkeseredett próbálkozást tesz, hogy puszta erőre alapozva felvegyék a harcot Moroval, az energiafaló szarvas/patás szörnyeteggel. Ám ismét hoppon maradnak és rájjönnek, hogy a megszokott technikáikkal mit sem érnek egy ilyen ádáz ellenféllel szemben. Nem maradt hát más megoldás, mint hogy visszavonulót fújjanak, és hogy kidolgozzanak egy új stratégiát. Hőseink legjobbnak ítélik, ha szétválnak, ki-ki a maga útjára: Vegita a Yardrat bolygó felé veszi az irányt, Goku Merus társaságában edz, hogy az ultra ösztön mesterévé váljon, Jaco pedig a Földre igyekszik, hogy újoncokat toborozzon a Galaktikus Őrjáratba... 


Őszintén szólva külföldi cikkeknek köszönhetően már a két kötet olvasása előtt is volt némi információm Vegita kis szóló kalandjáról, és nem kicsit vártam, hogy ehhez a részhez érjek. Ha visszaemlékeztek, a Dragon Ball Z-ben épp a Yardrat bolygó volt az, ahol Son Goku elsajátította az egyik legfontosabb technikáját, az azonnali átvitelt. Mindebből viszont semmit nem láttunk, mivel a Dermesztővel vívott harc után egyszerűen csak eltűnt, és az Android Saga kezdetéig nem is került elő. Most viszont végre itt vagyunk a Yardraton, megismerjük annak lakóit, Vegitára pedig nem csak hogy óriási karakterfejlődés vár, de végre minden esélye megvan rá, hogy elnyerje azt, amit megérdemel: Hogy ő legyen minden idők leghatalmasabb saiya-jin harcosa. 

Épp amikor már azt éreztem, hogy kezd kicsit sok lenni Gokuból és Vegitából, Toriyama előszedte a többi Z harcost, akiket mostanáig hanyagolt ebben a történetben. És bizony nem sokon múlt, hogy negatívan illessem ezt az amúgy nyilvánvalóan pozitív szálat, de aztán szerencsére megkaptam azt, amit akartam: VÉGRE VALAHÁRA LÁTHATJUK YAMCHÁT KÜZDENI! El sem hiszem! A Dragon Ball Super egészen mostanáig szénné alázta a karaktert, konkrétan viccet csinált belőle, viszont most végre itt van, teljes pompájában, pontosan úgy, ahogy lennie kell. Most már csak abban reménykedem, hogy ha valaki meghal a Z harcosok közül, akkor az nem ő lesz, az elég kellemetlen lenne. Továbbá bízok benne, hogy az írónak sikerült kijavítania a karakterek közti aránytalan erőszint különbségeket is, egyenlőre ez még nem derült ki. 


Moro már önmagában is félelmetes ellenfél volt, most viszont egy rakás szövetségesre is szert tett, akik egytől-egyig mind alávaló gazfickók. Némelyik ráadásul egészen komoly erővel bír, ám egy valaki van köztük, aki igazán kiemelkedő: Ő nem más, mint Hét-Három, egy android, aki képes lemásolni ellenfelei képességeit. Magyarán ha valakinek épp a Kamehameha a bevett technikája, akkor számíthat rá, hogy a robot is be fogja vetni ellene. Egyébként a DC Comics lapjain is volt már hasonló karakter, mégpedig Professor Ivo teremtménye, a szintén anrdoid Amazo, bár nem hiszem, hogy Toriyama innen nyúlta volna az ötletet. 

A látvány még mindig nagyon ütős annak ellenére, hogy jelenleg még csak fekete-fehérben élvezhetjük a sztorit. Toyotarou zseniálisan elsajátította Toriyama stílusát, bár nem teljesen értem, hogy miért nem a mester rajzolja még most is a mangát. Igazából mindegy is, a hamisítatlan Dragon Ball hangulat garantált, senki nem fog csalódni az illusztrációkban (sem). A 11. kötet borítóját muszáj külön is megemlítenem, mivel zseniálisan ötvözi a franchise sajátos látványvilágát az '50-es évek retro futurizmusával. A történethez az ég világon semmi köze, de akkor is imádom. 

Ha hozzám hasonlóan voltak negatív érzéseid a Super-el, ezt a sztorit akkor is el kell olvasnod! Ez az a Dragon Ball, amit kissrácként megszerettem, ez az, amit mostanáig hiányoltam. Mindenképp adj egy esélyt neki, biztosan nem fogod megbánni. 

Batman Vol. 1: Their Dark Designs by James Tynion IV [Batman (2016-) #86-94 + Batman Secret Files #3]

2021. május 29., szombat


Tom King kissé megosztóra sikeredett Batman sorozata után James Tynion IV-ra esett a választás, hogy átvegye a DC Comics talán legeslegfontosabb címét. Az író elődjének kísérletezése után úgy döntött, hogy visszatereli a szériát a gyökerekhez, más szóval fellélegezhetnek azok, akiknek King munkássága bármilyen okból nem jött be. Őszintén szólva fogalmam sem volt mire számítsak, amikor kezembe vettem a Their Dark Designs című kötetet, bár azt eddig is tudtam, hogy Tynion tagadhatatlanul tehetséges. Azt viszont nem vártam, hogy életem egyik legzseniálisabb Batman történetét fogom olvasni, a sorozatnak már most komoly esélye van, hogy az egyik legkiemelkedőbb DC szériaként emlékezzek vissza rá a jövőben. 

Bruce Wayne-nek van egy terve Gotham jövőjére nézve - egy terv, melynek lényege, hogy a vállalatát felhasználva megreformálja a várost, hogy soha többé ne legyen szükség Batmanre. Ám nem ő az egyetlen, aki terveket sző... Deathstroke ugyanis visszatért, és ez még csak a kezdete annak az összeesküvésnek, ami teljesen a feje tetejére állítja majd a Sötét Lovag világát. Ki lehet a rejtélyes bűnözőzseni, akit Designernek hívnak, és mi köti őt össze Jokerrel, Pingvinnel, Rébusszal és Macskanővel? És vajon mit jelent a mesterkedésük a város jövőjére nézve? 


A történet olvasása közben végig az járt a fejemben, hogy vajon milyen magas lehet Tynion IQ-ja. Szerintem biztos rohadt magas, ha egy ilyen sztori összeállt a fejében. A
Their Dark Designs kellemesen komplex, pont csak annyira, amennyire kell, és nagyon élvezetes annak ellenlére, hogy meglehetősen sokáig csak találgatni fogsz, hogy mi történik. Mégis ami a legjobb húzás volt az író részéről, az az, ahogy megragadta a karakterek lényegét. Azokra az alapokra és jellemvonásokra fókuszált, amik legelőször eszünkbe jutnak ezekről a szereplőkről. Az első és legfontosabb, hogy Batman tényleg egyértelműen a világ legjobb detektívje ebben a sztoriban, emellett az író nagy hangsúlyt fektetett a technológiai fölényére is. Pingvin egy igazi maffiozó, akinek a hatalom és a befolyás jelenti a legtöbbet. Rébusz folyamatosan rejtvényekkel bombázza a Sötét Lovagot, Joker pedig még mindig csak a móka kedvéért csinál mindent. Macskanő pedig hiába Batman felesége, még mindig egy tolvaj fejével gondolkozik. A magam részéről nagyra értékeltem Tom King újító szándékát, viszont most az a véleményem, hogy pontosan ezekről kell szólnia egy Batman képregénynek, annak karaktereinek, és úgy gondolom, hogy Tynion-nál aligha lehetett volna alkalmasabb írót találni a cím élére. 


Bár sok szempontból tényleg az alapokhoz tért vissza a sorozat, természetesen nagyon is érezhető Tom King munkásságának utóhatása. Fontos például megemlíteni, hogy a
Their Dark Designs Alfred halála után játszódik, így a történetben Lucius Fox segíti Batmant a háttérből. Emellett Tynion nagyon is eltökélt volt az új status-quo felállításában, a sztori lényegében a Joker War című történet előkészítése. Gotham ugyanis pusztító háború elé néz, és azt hiszem elárulhatom, hogy a Sötét Lovag ezúttal nem számíthat majd az anyagi hátterére, ami korábban mindig a rendelkezésére állt. Ha valaki szerint Batman szuperképessége mindössze a gazdagságában rejlik, az kezdjen neki ennek a sorozatnak, Tynion ugyanis erre igyekszik majd rácáfolni a folytatásban. 

A történet végeztével erősen kétlem, hogy hallunk még a Designerről, aki egyébként kb. végig az orránál fogva vezette a szereplőket, kivéve egyet. Na mit gondolsz, ki lehet az? 🃏 Kicsit talán kiszámítható volt, hogy ki mozgatja igazából a szálakat, ugyanakkor nem mondanám,  hogy a konklúzió emiatt kisebbet ütött volna. Nem mellékesen ezeken az oldalakon debütált egy másik új karakter is, név szerint Punchline, aki nagyon leegyszerűsítve az új Harley Quinn. Vagyis nem egészen, mert amúgy kicsit sem hasonlít rá, sem külsőre, sem személyiségben. Punchline egész más módon kötődik Jokerhez, mint Harley, emellett sokkal ijesztőbb és gonoszabb, mint ő. 


Their Dark Designs illusztrációit olyan művészek készítették, mint Guillem March, Tony S. Daniel, Jorge Jimenez és még sorolhatnám. És hát azt kell mondjam, hogy AZT. A. ROHADT. Ez a kötet valami brutálisan szép, néha meg is álltam az olvasásban, csak hogy megmutassak pár rajzot a feleségemnek. A minőségi papír és a oversized formátum csak még inkább dob az élményen. Ilyenkor megértem miért drágultak meg a DC kötetek, látszik, hogy mire megy el a pénz. Sem látvány szempontjából, sem semmi egyéb kapcsán egy rossz szót sem tudok szólni erről a képregényől, jöjjön hát az összegzés: 

A Their Dark Designs akkorát ütött, hogy még mindig csak pislogok, és gebedjek meg, ha ezek után nem nevezek be a folytatásra. James Tynion IV egy zseni, és egyszerűen muszáj látnom, hogy mi van még a tarsolyában. Ez egy nagyon jó belépési pont, ha az elmúlt évek Batman sztorijai nem jöttek be, és biztos vagyok benne, hogy ezzel elégedett leszel majd.

Legends of the Dark Knight #1-6 by Darick Robertson

2021. május 15., szombat


Nemrég digital first képregény formájában tért vissza a népszerű Batman antológia sorozat, a
Legends of the Dark Knight, ami több újdonságot is hozott magával. Nem is volt kérdéses, hogy benevezek rá, már csak azért is, mert egy szám nevetségesen olcsó, mindössze 1,9€-ba kerül a Comixology-n (később rátérek, hogy miért). A széria egy hat részes történettel indított, melynek címe Bad Night, Good Knight, és amelynek írója és rajzolója is Darick Robertson. Ha nem szeretsz digitálisan olvasni, akkor se csüggedj, egészen biztos, hogy tervben van a nyomtatott megjelenés is, viszont sajnos kénytelen leszel kivárni. 

A történetben egy új játékos bukkant fel Gotham-ben, aki halálos mérges gázt terít a város legveszélyesebb bűnözőinek. A rendőrség szokás szerint nem tud mit kezdeni a helyzettel, így Batmanre vár, hogy felgöngyölítse az ügyet. Ezzel önmagában még nem is lenne gond, csak hogy a Sötét Lovag is kapott egy adagot a gázból, és azóta nem látták... 


Az első azonnal szembetűnő változás a képregényben a formátum. A
Legends of the Dark Knight oldalai valamiért széltében nagyobbak, mint hosszában, kicsit olyanok, mintha félbevágtál volna egy hagyományos képregényt. Hogy ennek mi értelme, nem igazán sikerült megfejtenem, de egyébként nem is olyan zavaró, mint ahogy elsőre hangzik. Kicsit olyan, mint amikor más digitális képregényeknél rázoomolsz egy bizonyos részre, meg lehet szokni. Viszont itt mindjárt értelmet nyert, hogy miért ilyen olcsó ez a sorozat: Más képregényekhez hasonlóan a Legends of the Dark Knight számai is 22-23 oldalt tartalmaznak, a gond csak az, hogy itt egy teljes oldal valójában inkább csak egy fél. Ennél fogva a tartalom is kevesebb, a nyomtatott kiadásban tuti legalább két számot fognak egy füzetbe rakni, ha nem többet. 


A sztoriban számos közönségkedvenc szereplő feltűnik: Joker, Riddler, Pingvin, Mr. Freeze, Scarecrow és Gordon felügyelő, valamint egy új karakter is debütált ezeken az oldalakon. Az ő neve Quiz, aki nem más, mint Edward Nigma barátnője, és akitől őszintén megmondom, nem vágódtam különösebben hanyatt. Quiz kisasszony első találkozásra kifejezetten idegesítő, horkantva nevet, és sajnos eddig kb. ennyit tudok leírni róla amellett, hogy egy meglehetősen fantáziátlan karakternek tűnik. Lényegében ő Riddler Harley Quinn-je azzal a különbséggel, hogy ebben a szerelmi történetben nyoma sincs a stockholm szindrómának. Egy jó író kezében, egy hosszabban felépített sztoriban el tudom képzelni, hogy problémát jelenthetne Batman számára, de ebben a történetben sajnos nem igazán derült ki, hogy mire is képes. Viszont két szám után, ami terjedelmében igazából csak egy, még igazán nem szeretném leírni, bízom benne, hogy lesz alkalma később kibontakozni. 


A történet a végére egészen beindult, és bár összességében jól szórakoztam rajta, mégis azt kell mondjam, hogy meglehetősen középszerű. Se nem jó, se nem rossz, viszont nagyon is felejthető. Az a gond, hogy ilyesmi sztorit kb. százat láttunk már Batman füzetekben, nincs benne semmi új, vagy különleges. Ugyanakkor szögezzük le, hogy ezeknek az antológia sorozatoknak talán nem is az az elsődleges célja, hogy óriásit dobbantsanak, másrészt pedig ki tudja, hogy mit hoz majd a soron következő történet? Azért vannak jelenleg is szép számmal tehetségek a DC-nél, biztos vagyok benne, hogy sok jó dolgot tartogat még a széria. Na de hogy pozitívat is mondjak, Robertson szerintem jól eltalálta a karaktereket, valamint Batman belső monológját is, emellett nekem némileg üdítően hatott, hogy mellőzte a mostanában sokak által túltolt, erőltetett darkoskodást. Az art szintén nagyon pofás, összességében elég jól néz ki.

A 2021-es Legends of the Dark Knight tehát nyithatott volna kicsit jobban is, de nem volt ez olyan tragikus sem, hogy mostantól ne kísérjem figyelemmel a szériát. Darick Robertson után Stephanie Phillips kapott lehetőséget, hogy elmesélje saját Batman történetét a sorozatban, remélem, hogy belé kicsit több fantázia szorult.


Venom Vol. 3: Absolute Carnage by Donny Cates

2021. május 12., szerda


Olyannyira kínosan éreztem magam a Venom 2. filmelőzetesének nézése közben, hogy egyszerűen muszáj volt ezek után valami képregényt elolvasnom a karakterről, hogy helyreálljon a lelki békém. Ennél rosszabb már csak akkor lehetett volna ez a trailer, ha még néhány fingós poént is beleraktak volna, de gondolom azzal kiesett volna az általuk betargetelt gyerek közönség jelentős része. Na mindegy. Mivel már amúgy is több ízben foglalkoztam Donny Cates 
Venom sorozatával, így célszerűnek láttam azt folytatni, az első két kötetről szóló kritikáimat szintén megtalálod az oldalon. A harmadik a sorban az említett szériából kirobbant azonos című sztori, vagyis az Absolute Carnage kiegészítése (amiről szintén cikkeztem korábban), viszont fontos, hogy ne keverjétek össze a tie-ineket a main eventtel! Ugyanaz a cím, ugyanazok a készítők, viszont más a tartalom. Magyarán ma a 2018-as Venom sorozat 16., 17., 18., 19. és 20. számával foglalkozunk, ezeket keressétek a borító hátoldalán! Persze csak a main event elolvasása után. A cikk kemény egy LÉNYEGESEBB SPOILERT TARTALMAZ, légyszíves ennek tudatában olvass tovább! 


Bár a Facebookon Venom vs. Carnage sztorit ígértem nektek, sajnos csalódást kell okozzak. Cletus Kasady ugyanis szinte nem is szerepelt a kötetben, mivel épp New York városában hagyta maga után a hullahegyeket. A sztori sokkal inkább Venom fiára, Dylan-re fókuszál, aki egyenlőre még nem tudja, hogy valójában milyen rokoni szálak fűzik Eddie Brock-hoz. Apja azonban mindent elkövet, hogy biztonságban tudja őt a véres küzdelem alatt, így jobb híján Maker-re (az Ultimate Univerzum Reed Richards-ára) bízta őt és Normie Osborn-t (Norman Osborn unokáját), aki maga is Carnage célpontja. Hirtelen azonban felbukkannak más vérszomjas szimbióták is, és a helyzet hamar elharapódzik... 

Bevallom, ezt a kötetet feleannyira sem élveztem, mint a sorozat korábbi számait, vagy akár magát az Absolute Carnage evetnet, viszont tagadhatatlanul megvoltak a maga pillanatai. A történetben felbukkanak olyan népszerű Marvel karakterek is, mint Pókember, Rozsomák, a Lény, Bruce Banner, Amerika Kapitány és így tovább. Mégis a legfontosabb információ, amit megtudtunk, hogy Eddie fia egy szimbióta/ember hybrid, és hogy fontos szerepe lesz majd a King in Black című eventben, ami Donny Cates Venom szériájának betetőzése, és ami épp nemrég ért véget. 


Viszont bármennyire ciki, ennél többet igazán nem tudok elmondani erről a volume-ról, és kicsit haragszom is Donny Catesre, amiért a tie-ineket mindenképp a folytatásos sorozatba kellett beletuszkolni, és nem valahogy külön lettek kiadva. Az a baj, hogy ez tényleg csak egy kiegészítése az
Absolute Carnage-nek, az egyetlen igazán fontos dolgot a kötetben pedig ellőttem egy bekezdéssel feljebb. Kb. át is ugorhattam volna ezt a felvonást, semmiről nem maradtam volna le. Önmagában értékelhetetlen, mint tie-in működik, de ennyi. 

Kicsit reménykedtem benne, hogy ennél jobb cikkel állhatok elő nektek, de ez most ilyen, nem tudok a végtelenségig rizsázni olyanról, amiről igazából már megtettem egyszer. Olvassátok el a korábbi kritikámat az Absolute Carnage című eventről, illetve ne csak azt, hanem magát a sztorit is, mert tényleg remek cucc. Utána ha úgy érzed, olvasd el ezeket a tie-ineket, de egyáltalán nem kötelezőek. A negyedik volumetól és főleg a King in Black-től ennél már kicsit többet remélek!

Nightwing Vol. 2: Rough Justice by Chuck Dixon

2021. május 11., kedd


A múltkori Red Hood cikk után úgy döntöttem, hogy ma az egyes számú Robinnal foglalkozunk - vagyis csak VOLT Robinnal, hiszen Nightwing karakterének épp az a lényege, hogy már rég kinőtte a piros-zöld szerkót és a rövidnacit. Míg Dick Grayson egykor Batman szárnysegédje volt, felnőttként már simán kezdett önálló akciókba, és legalább annyira ütős bűnüldöző vált belőle, mint egykori mentorából. Sőt, sok tekintetben túl is szárnyalta őt: Batmannel ellentétben ugyanis nem hagyta, hogy a gyerekkori traumái határozzák meg, és mindent egybevéve egy laza, szimpatikus és hihetetlenül szerethető karakterré nőtte ki magát. 

1996-ban Chuck Dixonnak köszönhetően Nightwing saját folytatásos képregénysorozatot kapott, melyben az író átemelte a karaktert a modern korba, és megalapozta mindazt, amiért ma is bármikor szívesen olvasunk róla. A széria első kötetéről már volt szerencsém kritikát írni az oldalon, a második után pedig egyre inkább az a véleményem, hogy a DC valaha volt egyik legjobb és legélvezhetőbb sorozatával van dolgom. 


A történet pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol az előző kötet véget ért. Továbbra is korrupció és bűnözés mételyezi Blüdhavent, ami ráadásul a legbefolyásosabb tisztségek képviselőitől egészen az utca söpredékéig burjánzik lefelé. Dick eldöntötte ugyan, hogy rendet tesz a városban, ám hosszú út vezet még a célig, ami ráadásul álmatlan éjszakákkal és temérdek bunyóval van kikövezve. Emellett valamiből élnie is kell, így egy rendőrök körében kedvelt kocsmában vállalt nappali műszakot, ami a legelőnyösebb pozíció, ha az ember egy jó fülesre vágyik. Mindeközben egyre nehezebben tartja titokban kettős életét a lány előtt, akitől a lakását bérli, így hát nincs mese, neki is kell egy saját denevérbarlang. És ha mindez nem lenne elég, váratlanul Batman is felbukkan, hogy besegítsen a portyázások során, de leginkább azért, hogy szemmel tartsa őt...

Ezeken az oldalakon kiemelten fontos szerepet kap Batman és Nightwing szokványosnak semmiképp sem nevezhető kapcsolata. Dick ugyanis magának és egykori mentorának is be akarja bizonyítani, hogy egyedül is megáll a saját lábán, és nincs szüksége rá, hogy ismét a Dinamikus Duó része legyen. Emellett arra is rávilágít a kötet, hogy Dick sokkal lazább ugyan Batmannél, de tud az ő módszereivel is élni, ha a helyzet megkívánja. Más szóval ő is képes félelmet kelteni a gazfickókban, és ehhez óriási denevérnek sem kell öltöznie. 


Nightwing számos izgalmas ellenféllel összeakasztotta bajszát ebben a gyűjteményben, melyek közül továbbra is Roland Desmond, más néven Blockbuster a legfontosabb. Desmond egyébként kifejezetten félelmetes karakter, aki a nyers erő mellett komoly intelligenciával is rendelkezik, és pontosan tudja, hogy sem Batmant, sem pedig Nightwinget nem szabad alábecsülnie. Emellett felbukkanak olyan ismertebb karakterek is, mint Scarecrow, Man-Bat és Deathstroke, Dixonnak pedig minden összecsapást sikerült piszok izgalmassá tennie. 

Mégis talán ami a legnagyobb erőssége a sorozatnak, az a tudatos építkezés. A cselekmény gyönyörűen, olykor több szálon, de mégis követhetően halad előre számról számra, ahogy azt kell. Elvégre hiába a szerethető főhős és hiába pakolnak tele közönségkedvenc gonosztevőkkel egy képregényt, ha az egész egy merő katyvasz, és sehová sem vezet. Dixon ellenben láthatóan remekül eltervezett mindent előre, ha pedig mégsem, és csak úgy menet közben rögtönzött, akkor mindez csak még zseniálisabb. Nyilván vannak ennél sokkal fontosabb és grandiózusabb DC sztorik is, de talán épp azért jó mindez, mert az író semmi igazán nagy dolgot nem akart. Csak egy ütős, akciódús képregényt, ami első oldaltól az utolsóig kikapcsol és szórakoztat. És hogy mindez sikerült-e? Abszolút. Az egyszerű és nagyszerű recept egyik mintapéldája ez a sorozat, ami mindemellett okosan elhintett plot device-okkal operálva tartja fent az érdeklődést. 


Az artwork még mindig totál '90-es évek, ami szerintem továbbra is remekül passzol Nightwing karakteréhez. Viszont most feltűnt, hogy Scott McDaniel rajzstílusa akkor igazán élvezetes, ha nem panelenként próbáljuk meg elemezni, hanem oldalanként, a teljes összképre fókuszálva. Vannak furcsán megrajzolt arcok, + egy két dolog, ami kifogásolható mai szemmel, de közben mégis kellemes érzés kézbe venni a képregényt, más szóval jó ránézni. 

Mi tagadás, nagyon szívemhez nőtt ez a sorozat, és alig várom, hogy folytassam. Tudni szeretném mi minden vár még Nightwingre Blüdhaven bűnös városában, hogy mi történik az ellenségeivel, és hogy Dixon vajon milyen népszerű karaktereket vont még be ebbe a nagyszerű szériába. Részemről jár az öt csillag!

Red Hood Outlaw Vol.1: Requiem for an Archer by Scott Lobdell

2021. május 3., hétfő


Scott Lobdell 2016-ban indult Red Hood and the Outlaws sorozata az egyik legemlékezetesebb olvasmányom volt az elmúlt évekből, ami főként annak köszönhető, hogy az író nagyszerű társakkal áldotta meg a főhőst. A Jason, Artemis és Bizarro alkotta hármas az egyik legütősebb csapat volt, amivel képregényekben találkoztam, a Rebirth korszak végével azonban új irányt vett a széria. Red Hood ugyanis magára maradt, amit Lobdell a címben is igyekezett kihangsúlyozni, emellett a kötetek számozása is ismét Vol.1-től indult. A kérdés csak az, hogy a Robinok fekete báránya vajon szólóban is képes-e fenntartani az érdeklődést? 

Azoknak, akik nem ismerik a karaktert, itt egy kis háttérinfó: Jason Todd volt a második fiú, aki Batman mellett magára öltötte Robin jelmezét. Egy éjszaka azonban Joker halálra verte egy feszítővassal, ami az egyik legnagyobb tragédia volt a Sötét Lovag életében. Jasont Batman tudta nélkül feltámasztották a Lázár Verem segítségével, melynek köszönhetően egyik legrégebbi ellenfele, Ra's Al Ghul is elnyerte halhatatlanságát. A fiú azonban a visszatérése után többé már nem volt ugyanaz. Felvette a Red Hood nevet, és onnantól kezdve antihősként, csőre töltött stukkerekkel szolgáltatott igazságot. Módszerei miatt többször is összetűzésbe került Batmannel, aki mint tudjuk, nem igazán nézi jó szemmel az öldöklést.


Miután az előző szériában Red Hood közvetlen közelről fejbelőtte Pingvint, Batman gyógyszere elgurult és rommá verte Jasont. A segítség Roy Harper, más néven Arzenál képében érkezett, aki kimentette őt a Sötét Lovag karmaiból, és akivel együtt menekültek el Gotham városából. A történtek után Jason Roy társaságában lábadozott egy szigeten, ám amint felépült, segített barátjának a nyomozásban egy új, rejtélyes bűnszervezet után. Roy viszont váratlanul úgy dönt, hogy segítséget kér alkoholizmusának legyőzéséhez, és bevonult a Szentélybe, vagyis a
Heroes in Crisis-ból ismert, szuperhősök számára létrehozott mentálhigiénés intézetbe. Red Hood elhatározta, hogy ha már így alakult, akkor felgöngyölíti barátja helyett az ügyet, amit elkezdett. Végül is mi más dolga lenne? Az biztos, hogy Gothambe nem tér vissza. 

Valószínűleg semmit nem spoilerezek el, ha elárulom, hogy Arzenál elég hamar kihullott ebből a történetből, amire a kötet címe is erősen céloz. Hogy pontosan mi történt vele, megtudhatod a Heroes in Crisis-ból, az arról írt kritikámat szintén megtalálod a blogon. Lobdell egyébként nem feledkezett meg Artemisről és Bizarroról sem, akik egy alternatív valóságban rekedtek, és bár nem tudni mi lesz a sorsuk, az borítékolható, hogy az író előbb utóbb ismét egyesíti majd a kis triónkat. A korábbi brutális harc és harag ellenére Batman is felbukkan a történetben, valamint Batwoman is segíti rövid ideig hősünket. Jason azonban nagyrészt magára van utalva és nem hagyja, hogy a gyász bármiben visszatartsa őt. 


Szóval igen, Red Hood tud izgalmas lenni egyedül, ez tagadhatatlan. Továbbra is tökös, végtelenül szerethető, olyan karakter, akiről bármikor szívesen olvasok. Viszont bármennyire is szeretném látni merre halad ez az egész, Lobdell írása határozottan vesztett a minőségéből, már-már visszaesett a fan fiction szintjére. Az egész egyszerűen nem olyan összeszedett, mint korábban volt, mintha maga sem tudta volna pontosan, hogy milyen irányba szerette volna terelni az eseményeket. Vannak itt jó ötletek és remek pillanatok, de olyan, mintha az író megrekedt volna a tervezőasztalnál, és a vázlatot adta volna át a kiadónak a már fényesre csiszolt, kész történet helyett. 

Következzék most a legnagyobb negatívum, ami nem más, mint Jason új karakterdizájnja. Red Hood ugyanis új külsőt kapott, és a probléma nem is akkor van, amikor felveszi a maszkot, hanem amikor épp nincs rajta. A géppel lenyírt hajával olyan, mintha nem is az a karakter lenne, aki a korábbi történetekben szerepelt, ez pedig finoman szólva is zavaró. Ehhez még adjuk hozzá a rendkívül előnytelen színezést, amitől a bőrtónusa is megváltozott, és bumm, egyszerűen rá sem lehet ismerni. Valószínűleg épp ez volt a készítők célja, de én személy szerint kicsit sem rajongok ezért a változtatásért, vissza a régi Jasont! 

Az a baj, hogy nem tudom megjósolni mit hozott ki Lobdell később a szériából, de most még úgy érzem, hogy túlságosan korai ítéletet mondanom. Az viszont biztos, hogy a Rebirth korszak összes kötete jobb volt, mint ez, és őszintén remélem, hogy az írónak sikerült kijavítania az itt elkövetett hibákat.

Star Wars: Vader Down by Jason Aaron and Kieron Gillen

2021. április 29., csütörtök


Erről a képregényről eredetileg nem akartam cikket írni, mivel már évekkel ezelőtt megjelent magyarul, máig kapni a legkülönbözőbb könyvesboltokban és szerintem a legtöbb ember már elolvasta, akit érdekelt. Kivéve egy valakit: ENGEM. Nekem mostanáig totál kimaradt ez a sztori, viszont az egyik részletbe belefutottam nemrég egy random Facebook csoportban, ami igencsak meghozta a kedvem a kötethez. Viszont van egy rossz hírem: Ha szerinted ez a Marvel égisze alatt megjelent legjobb Star Wars képregény, akkor kénytelen leszek vitába szállni veled. 

A Vader Down Kieron Gillen Darth Vader szériájának és Jason Aaron Star Wars fősodrának a találkozása, keresztmetszete és közös eventje. Az alapkoncepció egyébként zseniális, ez tagadhatatlan: Miután Vader megtudta, hogy Luke az ő fia, elsődleges céljának tekinti, hogy maga mellé állítsa őt. Doctor Aphra segítségével sikerült is lokalizálnia őt a Vrogas Vas bolygón, a Sith Nagyúr pedig rögtön arra is fordult saját tie vadászával. Ám a hiperűrből kilépve egy lázadó rajjal találta szemben magát, akik nyomban meg is kezdték ellene a támadást. Vader hajója az ütközet következtében lezuhant a bolygón, ez pedig kihagyhatatlan lehetőség a felkelők számára, hogy egyszer és mindenkorra elintézzék őt. Ám a lázadók hamar rájönnek, hogy sajnos nem Vader az, aki halálos veszélyben van... 


Hogy a pozitívumokkal kezdjek, a
Vader Down-nak megvan azért a maga varázsa. Első sorban az, hogy 1000%-ban hozza az eredeti trilógia hangulatát, ráadásul itt van minden kedvenc karakterünk. Luke, Vader, Leia, Solo, Chewbacca, C3PO, R2... De mi most nyilván Vaderre vagyunk kíváncsiak, a kötet pedig a tökéletes példája annak, hogy mennyire félelmetes harcos is ő. Egymaga száll szembe egy tengernyi lázadóval, akik úgy hullanak előtte, mint a legyek, maximálisan kihasználja az erő adta lehetőségeket, tényleg telis-tele van a képregény iszonyatosan badass pillanatokkal. 

A problémák a mellékesebb szereplőkkel kezdődnek, élen Doctor Aphrával, aki számomra egy totál érdektelen karakter, és őszintén szólva nem értem, hogy mitől lett annyira népszerű, hogy még saját képregénysorozatot is kapott. Az őt mindenhová követő Triplazéró pedig rém idegesítő: Elsőre nyilván tök jól hangzik egy gonosz protokoll droid, aki konkrétan egy anti-C3PO, ám sajnos a karakter semmi mást nem csinál egész idő alatt, mint hogy mindig ugyanazt az egy poént erőlteti, csak kicsit másképp: "Haha, de jó lesz majd megölni őket. Haha, imádok embereket kínozni. Amúgy mondtam már, hogy imádok gyilkolni, meg embereket kínozni? Meg persze a vért is, de főleg a kínzást". Ezt a poént el lehet sütni pár panelen keresztül, de hogy konkrétan Gillen Vader sorozatának eleje óta csak ezt nyomatja... Elég fárasztó. 


Itt még nincs vége a fantáziátlan karakterek névsorának, ugyanis Chewbacca is megkapta a saját gonosz verzióját Black Krrsantan személyében, aki egy Wookie fejvadász. ÉS HÁT HA GONOSZ, AKKOR MÁR LEGYEN FEKETE SZŐRE, ez csak természetes. Jó, oké, végülis elég nagy a galaxis, miért is ne lehetne benne egy Wookie fejvadász? Rendben. És még mielőtt Wookie rasszizmussal vádolnánk az írókat, ejtsünk inkább pár szót Karbin parancsnok karakteréről, aki egy fénykardokkal hadonászó kiborg Mon Calamari, másképp szólva EGY HALFEJŰ GRIEVOUS TÁBORNOK. SZÓ SZERINT. MÉG A TESTE IS UGYANAZ. És igen, tudom, hogy ezek a karakterek nem ebben a kötetben tűntek fel először, de akkor is JAJJ. 

A legnagyobb probléma azonban mégis az a Vader Down-al, hogy a sztori bár egyáltalán nem rossz, mégis felesleges. Hiába halt hősi halált megannyi lázadó, ha közben azt érzem, hogy az itt történteknek valószínűleg semmi hatása nem volt a későbbi eseményekre nézve. Vader lezuhant, jött a mészárlás, Luke, Han és a többiek pedig szimplán kereket oldottak a történet végén. A képregény eventekre általában jellemző, hogy a benne történtek azért valamilyen módon befolyásolják a szereplők életét a későbbi füzetekben. Itt konkrétan szó sincs ilyesmiről. Oké, mindez megtörtént, csak minek? Hova vezet ez az egész? Mert nekem úgy tűnik, hogy leginkább sehova. És persze, értem, hogy itt nem igazán lehet új status quo-t felállítani, mivel ezek a képregények a filmek közötti időszakot mesélik el, de attól még szerintem ez egy óriási kihagyott ziccer. Pedig még az is kiderült, hogy van egy Jedi templom a bolygón, ahol azt hittem Luke, vagy Vader találni fog valamit, de aztán ezzel sem kezdtek semmit az írók. Pedig ebből simán fel lehetett volna vezetni valamit, kár érte.


A látvány szerencsére a Marvel Star Wars képregényeire jellemzően elsőosztályú, ami nem is csoda, hiszen Mike Deodato Jr. és Salvador Larroca készítette az illusztrációkat. A képregények ezen részét igazából eddig egyik Star Wars cikkemben sem kellett lehúznom, a kiadó tényleg nagyon szívén viseli a franchise-t. Viszont sajnos a rajzok nem javítják ki a történet hiányosságait, és hát nem ez az egyetlen szempont, ami alapján megírunk egy kritikát. 

A Vader Down alapvetően nem rossz, viszont valaki igazán visszakapcsolhatná a gravitációt, hogy súlya is legyen ennek a történetnek. Az alapötlet jó, viszont erősen hiányolom, hogy a készítők nem hintették el azokat a bizonyos magvakat, amikből később további ütős sztorik bontakozhattak volna ki.

The Incredible Hulk Visionaries: Peter David Vol. 1

2021. április 25., vasárnap

 


Peter David nevét aligha lehet megkerülni, ha Hulk képregényekről van szó, ugyanis az író 1987-ben megkezdett, 12 éven át tartó The Incredible Hulk sorozatánál maximum Al Ewing Immortal Hulk képregényeit szeretik jobban a rajongók. De azt tudtátok-e, hogy David csak azért kezdett foglalkozni Bruce Bannerrel és szörnyeteg alteregójával, mert senki más nem akart? Annak idején ugyanis egy ideje már csak vergődtek a Hulk képregények, amire csak rátett, hogy Pókember és a mutánsok voltak épp a Marvel sztárjai. David akkoriban értékesítési vezető volt a kiadónál, míg egy nap Bob Harras felkérte, hogy vegye át a szériát Al Milgromtól. Mindenben szabad kezet kapott, magyarán azt csinált a karakterrel, amit csak szeretett volna. Ami különösen vicces, hogy az írónak nem igazán volt konkrét terve a sorozat menetét illetően, hanem lényegében maga is csak sodródott az árral. "Jól van, megírok hat számot, aztán meglátjuk mi lesz."


A Visionaries című gyűjtemény #331-től 339-ig tartalmazza a The Incredible Hulk számait, vagyis pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol David átvette a stafétát. A kötet szerencsére minden fontos előzményről felvilágosít minket, így ha nem szeretnéd elolvasni azokat, akkor sincs semmi gond. De mi történt korábban? Miután Bruce Banner és Hulk egy vegyi fürdő következtében különváltak, Banner és Betty Ross összeházasodtak. Azonban nem csak hogy Hulkot ezek után semmi nem tartotta vissza a pusztítástól, de az is kiderült, hogy a szétválasztás károkat okozott Banner és az ő sejtjeiben is. Más szóval mindketten haldokoltak, így ismét megpróbálták őket egyesíteni a Gamma Bázison. Ám történt egy kis bökkenő: Az egyesítés folyamán Rick Jones is beleesett a fürdőbe, melynek következtében belőle lett az "egyszerű" zöld Hulk, Banner pedig éjszakánként a szürke Hulkká változik, aki a karakter egy értelmesebb, de kicsit sem barátságosabb verziója. Ez lényegében minden, amit tudnod kell, most már semmi sem vehet vissza a kötet élvezhetőségéből!

David sorozatát mindenképp a horror kategóriába sorolnám, ha már mindenképpen muszáj valahova, legalábbis szerintem azok a pillanatok a legütősebbek, amikor ezek az elemek dominálnak. Itt ez a nagy, ijesztő, dühös szörny, aki most már elég intelligens is ahhoz, hogy még jobban megkeserítse Banner életét, éjszakánként pedig még nála is sokkal iszonyúbb és rémisztőbb lényekkel verekszik. A legrosszabb dolog a történetben azonban mégis az emberi gonoszság, hiszen anélkül eleve létre sem jöhettek volna ezek a pokoli teremtmények. 


Hulk és Banner kettőssége fontos szerepet kapott ezeken az oldalakon, mint azt már bizonyára sejtitek a fentiekből, nem igazán vannak oda egymásért. Folyamatosan megy a harc, hogy az egyik személyiség felülkerekedjen a másikon, ám végül nincs más választásuk, mint hogy összedolgozzanak a közös cél érdekében. Mindaddig viszont nagyon érdekes és kreatív módokon próbálják meg szabotálni egymást, és David talán egyik legnagyobb érdeme, hogy már a sorozatának elején is igyekezett elmélyíteni az egész sztori pszichológiai oldalát. 

Egyébként minél többet olvasol a kötetből, annál egyértelműbbé válik, hogy Hulk miért utálja annyira Bannert. Mert bizony, Bruce Banner sokszor HIHETETLENÜL IDEGESÍTŐ. Egyik hülye döntést hozza a másik után, veszélybe sodorja a saját feleségét, aki a legnagyobb áldozat az egész történetben, és tényleg, nála rosszabb férjet egyszerűen kívánni sem lehet. És persze, felmerül a kérdés, hogy tehet-e ő erről egyáltalán, vagy hogy mi mégis mit csinálnánk az ő helyében? Nem szeretnék sem ítélkezni felette, sem pedig felmenteni őt a felelősség alól, viszont ne felejtsük el, hogy Hulk eleve Banner traumájának a megtestesülése, más szóval ő legalább annyira a probléma forrása, mint a benne lakozó szörnyeteg. 


Amikor nem épp a horror van a tetőponton, akkor David emlékezteti rá az olvasót, hogy ez még mindig a Marvel Univerzum. A kötetben a szürke behemót az X-Factor-ral is összecsapott - nem, nem Simon Cowellel és a többi zsűritaggal, hanem Küklopsszal, Marvel Girl-el és Jégemberrel. A csapatot tévedésből riasztották, miután valaki mutánsnak hitte Hulkot, ám ekkor még fogalmuk sem volt, hogy mibe csöppentek bele. Hamarosan választás elé kényszerülnek: Tétlenül nézik Hulk és Dr. Banner meggyilkolását, vagy segítenek nekik kereket oldani? 

Az illusztrációkat az itt még viszonylag kezdőnek számító Todd McFarlane készítette. Nekem maximum a látvány miatt volt érezhető, hogy ez egy 1987-es képregény, de mindent egybevéve azt érzem, hogy a rajzoló remek választás volt David mellé. A szürke Hulk Frankenstein-szerű vonásait a kiugró szemöldökkel különösen imádtam, mindig is ezt az ábrázolásmódot preferáltam legjobban a karakternél. 

Egy szó mint száz, ha érdekel Hulk karaktere, akkor Peter David munkássága kihagyhatatlan. A kötet ma is nagyon szórakoztató, a dialógusok sem elavultak, és egy kicsit felturbózott látványvilággal simán megállná helyét a modern képregények között is. Csak ajánlani tudom! 

Wolverine: Black, White & Blood #1-4 by various

2021. április 14., szerda


Nem kis lelkesedéssel fogadtam a 
Wolverine: Black, White & Blood című antológia minisorozat tavalyi bejelentését, melyhez konkrétan a Marvel legnagyobb tehetségeit csődítették össze, hogy egymás után meséljék el saját Rozsomák sztorijukat. Az alkotók teljes névsorával inkább nem untatnálak titeket, legyen elég annyi, hogy igazi all-star mókával örvendeztetett meg minket a kiadó. Ráadásul ez még nem minden, hiszen a képregény nem titkolt célja az volt, hogy ismét felszínre hozzák az adamantium karmú mutáns vadállatias oldalát. Kell ennél több? 

A sorozat mindössze négy számból áll, minden füzet három rövid sztorit tartalmaz, amik egyfajta flashback-ek Rozsomák múltjából. Visszatérünk az X-Fegyver programhoz, összeakasztjuk karmainkat a Hydrával, ellátogatunk Japánba, ahol hősünk nindzsákkal és szamurájokkal küzd meg és nyilván nem maradhat ki a mókából Logan ősellensége, Kardfog sem. Ezzel persze nincs vége, viszont számomra egyértelműen ezek voltak a széria legemlékezetesebb részei. 


Az említett Hydra sztorira, ami az
I Shall Be a Wolf címet viseli muszáj vagyok külön is kitérni, ugyanis ennek van magyar vonatkozása is. Matthew Rosenberg történetében Rozsomákot fogságba ejtik Budapesten, de a rosszarcú nácik persze nem sejtik, hogy valójában ők vannak veszélyben. Az író egészen biztosan járt már kis hazánkban, és alighanem tetszettek neki a látottak, ugyanis olyan látványosságok is szerepelnek a paneleken, mint a Lánchíd, vagy a Szabadságszobor. 

Bár általában is hangsúlyozom, hogy a képregény nem feltétlenül gyerekeknek szánt médium, de jelen esetben kifejezetten 18+-os alkotásról beszélünk. A Black, White & Blood, brutális, véres és hihetetlenül erőszakos. Ez pedig minden, csak nem negatívum, hiszen maximumra járatták azt, ami miatt mindig is szerettük a karakter szóló kalandjait. Annak ellenére, hogy a történetek meglehetősen rövidek, nagyon is élvezhetőek, túlnyomórészt ötletesek, és mindent egybevéve ez a jelenlegi elsőszámú kedvenc antológia sorozatom. Nem árt persze, ha valamelyest tisztában vagy a fontosabb X-Men/Wolverine sztorikkal, hiszen sok esetben azokhoz nyúltak vissza a készítők. Bár nagyon örültem, hogy Chris Claremont is kivette a részét a munkából, kicsit csalódásként éltem meg, hogy az ő története volt számomra az egyik leggyengébb a sorozatban. Pedig mint azt sokan tudjátok, neki köszönhetjük a legfontosabb X-Men sztorikat, de hát ez van, nyilván nem lesz minden arany, amihez hozzáér. 


Mint ahogy az a címből is kiderül, a feketén és a fehéren kívül a piros volt az egyetlen szín, amit a rajzokhoz használtak. Ez a nyers ábrázolásmód csak még vadabbá tette az egész élményt, hiszen így a véres képsorok kapták a legnagyobb hangsúlyt. A felsorakoztatott művészekkel majdnem mind elégedett voltam, egyedül az a történet sikerült gyengére látvány szempontjából, amit Chris Bachalo illusztrált. A sztoriban Rozsomák Buldózerrel csap össze egy bárban, viszont a panelek felén kb. lehetetlen kivenni, hogy mi történik. Viszont szerintem óriási teljesítmény, hogy ennyi rajzoló közül mindössze egy volt, aki nem ütötte meg a szintet, azért ez elég jó arány. 

Ha szereted Rozsomák karakterét, akkor a Black, White & Blood kötelező olvasmány. Ráadásul ennek akkor is nyugodtan nekivághatsz, ha nem vagy tisztában a mostani X-Men képregények történéseivel, vagyis a Jonathan Hickman féle őrülettel. Mindez ráadásul nem minden, ugyanis idő közben Carnage is megkapta a fekete, fehér és piros bánásmódot. Remélem lesz még pár hasonló antológia sorozat a Marvelnél, ugyanis mint a mellékelt ábra mutatja, remekül megy nekik! 

Justice by Jim Krueger & Alex Ross

2021. április 7., szerda


Mai cikkünk témáját már biztosan sokan ismeritek, mivel mondhatni alap Justice League sztorinak számít, ami ráadásul magyar nyelven is megjelent a DC Nagy Képregénygyűjtemény részeként. Bár sok szempontból értem, hogy miért gondolnak rá így, egyszerűen nem tudok szó nélkül elmenni a 2005-ben megjelent Justice hibái mellett, amik után egyértelműen ki merem jelenteni, hogy bizony vannak ennél sokkal jobb Igazság Ligája képregények is. Ilyen téren tehát nálam abszolút a túlértékelt kategóriába esik, viszont a gyengeségei mellett tagadhatatlanul vannak erősségei is. 

A történetben a DC Univerzum gonosztevőiből összeállt Végzet Légiója összehangolt támadást indított az Igazság Ligája ellen Brainiac és Lex Luthor vezetésével. Meglepő módon azonban épp a világot akarják megmenteni a pusztulástól, amit mindannyian megtapasztaltak egy közös látomás során. Brainiac és Luthor viszont nem bízik egymásban, és ahogy haladnak előre az események, a valódi szándékukra is fény derül. Vajon sikerül a Ligának időben megállítania ellenségeiket? Vagy a pusztulás immár elkerülhetetlen? 


A
Justice eredetileg nem volt része a DC kánonnak, mi több, Alex Ross szerint a szereplők a képregények ezüstkorának modernkori megtestesülései. Hogy a pozitívumokkal kezdjek, mindenképpen érdemes megemlítenem, hogy a készítők remek kérdéseket fogalmaztak meg az egész szuperhős mítosszal kapcsolatban: Itt vannak ezek a zseniális karakterek elképesztő képességekkel megáldva, de miért nem használják arra a hatalmukat, hogy jobbá tegyék a világot? Miért nem vetnek véget a szegénységnek, éhezésnek, szenvedésnek? Mi értelme bárkit megmenteni a halál torkából, ha utána ugyanahhoz a nyomorúságos élethez tér vissza? Lássuk be, ezek teljesen jogos kérdések, és Lex Luthor szájából irdatlan kemény volt hallani mindezt. Vannak itt tehát nagyszerű gondolatok, de akkor mi a probléma? 

A Justice egyik legnagyobb hibája az, hogy indokolatlanul el lett nyújtva, és vannak benne olyan szálak, amik konkrétan sehová sem vezetnek. Ilyen például, ahogyan Brainiac elrabolta Aquaman fiát, aminek szerintem nem volt sok értelme azon kívül, hogy ezzel a készítők személyes indítékot adtak a bosszúra Atlantisz királyának. Brainiac célja mindezzel ráadásul borzasztó rosszul lett tálalva, ha volt is rá konkrét magyarázat, az elveszett valahol az éterben, és végül a Redditen találtam meg a válaszokat a képregény helyett, ami hát lássuk be, nem túl jó. Joker pedig, bár szerepel az eventben, egy totálisan elpazarolt karakter, az ő mellékszálát egy az egyben ki lehetne szedni a történetből, kb. ugyanaz lenne az eredmény. 


Mindezen felül ami nálam komolyan visszavett az élvezhetőségből, hogy a
Justice borzasztóan túl lett bonyolítva. Lépten-nyomon beleesik a grandiózus crossoverek hibáiba: Túl sok karakter, káoszba fulladt harcok, ahol sokszor nem egyértelmű, hogy mi történik és miért. Félre ne értsetek, az alaptörténet jó, még akkor is, ha már ezer hasonlót láttunk. Csak kicsit meg kellett volna vágni, akár egy filmet, kiszedni belőle a felesleges dolgokat, amik csak elterelik a figyelmet a lényegről. Úgy éreztem magam olvasás közben, mintha ez már eleve egy bővített változat lenne, pedig még csak nem is a deluxe kiadást olvastam (és nem mintha tudnám, hogy abban mi a +100 oldal bónusz tartalom, csak tudom, hogy megjelent egy ilyen is). 

A képregényt az általam igen nagyra becsült Alex Ross illusztrálta, aki ezúttal is brutálisan szép, fotorealisztikus festményeivel dobott nem is keveset a minőségen. Viszont ez a pozitívum talán kicsit negatívum is egyben: Ross ugyanis olyannyira tehetséges, hogy szerintem kb. bármilyen képregényről képes elhitetni, hogy az jobb, mint amilyen valójában. Felmerül a kérdés, hogy a Justice vajon akkor is ekkora sikereket ért volna-e el, ha valaki más készített volna teljesen más jellegű illusztrációkat a történethez? Szerintem nem. 

Mindent egybevéve a Justice-nál vannak sokkal jobb és sokkal rosszabb képregények is, viszont egyáltalán nem akkora durranás, mint ahogy sokan állítják. A látvány 10/10, de a sztori sajnos bőven hagy kívánnivalót maga után. Számítok rá, hogy ezzel a kritikával sokan nem értetek majd egyet, ha így van, nyugodtan írjátok meg kommentben Facebookon, érdekel a véleményetek! :)

Amazing Spider-Man by Nick Spencer Vol. 2: Friends and Foes

2021. március 24., szerda


Nick Spencer
Amazing Spider-Man képregényeiről még a blog korai stádiumában írtam, és bár tetszett az élmény, a Friends and Foes című második kötetet csak második nekifutásra tudtam elolvasni, és a két próbálkozás között azért eltelt jó pár hónap. A szériáról tudni kell, hogy az író végtelenül laza stílusban írja Pókember történeteit, én meg pont egy olyan napon próbáltam meg folytatni azokat, amikor valami komolyabb élményre vágytam. Az olvasók egy része kritizálja is amiatt Spencert, hogy súlytalan, amit csinál, és tagadhatatlan, hogy ezekkel a sztorikkal akkor érdemes inkább próbálkozni, amikor az ember első sorban humorra vágyik. 

Másokkal együtt élni nem mindig buli. Főleg akkor nem, ha te vagy Pókember, a melletted lévő szobát pedig egy kosztümös bűnöző bérli. Bumeráng nem csak hogy a legrosszabb lakótárs, akit Peter kívánhat, de hősünk attól is tart, hogy ismét valami rosszban sántikál. Egy éjjel azonban valahogy mégis együtt kötnek ki egy olyan bárban, amelynek vendégköre szintén jelmezes gazfickókból áll, és ahol teljesen abszurd módon éppen Pókember kvízestet tartanak...
A folytatásban Peter besegít a Bosszúállóknak, mivel rejtélyes módon az összes szuperhősnek ellopták a felszerelését. Pókember Fekete Macska társaságában ered a szajré nyomába, mint kiderül, az egész mögött a Tolvajok Céhe áll... 


A Pókember trivia est tagadhatatlanul egészen vicces ötlet, és remek példája Spencer humorának, viszont pontosan ez volt az, ami miatt elsőre félreraktam a képregényt. Ezt így, ebben a formában már kissé erőltetettnek éreztem, viszont végtére is pont az ennek a sorozatnak a lényege, hogy nem veszi magát komolyabban a kelleténél. Így utólag örülök, hogy adtam a szériának egy újabb esélyt, ha megfelelő hangulatban állsz neki, akkor nagyon szórakoztató tud lenni. Spencer nagyon emberi oldalról közelíti meg a karaktereket, még Bumerángot is képes volt velem megszerettetni, pedig eleinte nem hittem, hogy ez lehetséges. 

A Tolvajok Céhének fogalmával én személy szerint sehol nem találkoztam még a Skyrim világán kívül, és bár az ő történetük is egészen okés volt, sehol nem derül ki, hogy miképp vitték véghez a kis mutatványukat. Hogyan voltak képesek ellopni minden szuperhőstől valamit észrevétlenül? Vasember páncéljait, Amerika Kapitány pajzsát és így tovább? A legabszurdabb mégis az volt, amikor Póki a levegőben vette észre, hogy elemelték a kezéről a hálóvetőit. Ennyire azért senki sem jó tolvaj, de ha mégis, akkor azért illett volna némi magyarázattal szolgálnia az írónak, hogy ez hogyan lehetséges. 


Szóval igen, nem egy hibátlan darab a
Friends & Foes, viszont van egy dolog, ami miatt mégis egészen sikerült belopnia magát a szívembe. A kötetben helyet kapott ugyanis egy remek Mary Jane mellékszál, ami nagyszerű példája a support cast fontosságának a Pókember képregényekben. M.J. az egyik ismerősén keresztül rátalál egy anonim csoportra, ahova olyanok járnak, akiknek valamelyik szerette szuperhős. Végül is gondoljuk csak végig, hogy mennyi szarságot kell kiállniuk az ilyen mellékszereplőknek, akiknek folytonos aggódás az élete. Nem beszélve arról, amikor valamelyik őrült bűnöző rájön, hogy ki rejtőzik a maszkok alatt, és épp a szeretteit felhasználva próbálja meg zsarolni a szuperhősöket. Egyszóval ez egy remek kis szösszenet volt kapcsolatokról, félelemről, szeretetről, bizalomról, és úgy általánosságban emberi érzésekről. Szerencsére szorult azért némi komolyság is ezekbe a történetekbe, remélem M.J. a későbbiekben is látogatta még a csoportot. 

Ha Spencer sorozatának első kötete nem tetszett, úgy jó eséllyel a második sem fog, viszont ha feltöltődnél egy kis humorral, akkor szerintem élvezni fogod. Ha pedig még csak most kezdenél bele, akkor keresd vissza a korábbi kritikámat az első volumeról, és mérlegelj, hogy mindez neked való-e, vagy több komolyságot követelsz az ilyen címektől. Én mindenképp folytatni szeretném valamikor a szériát, bár tagadhatatlanul nagy a lemaradásom. A sorozat jelenleg a 11. kötetnél jár, szóval nem árt, ha belehúzok. :)

Flash: Fastest Man Alive #1-6 by Gail Simone & Jeff Parker

2021. március 21., vasárnap


Ha valaki a Comixology-n olvas képregényt, az mostanra biztosan belefutott már a DC Digital First képregényeibe, melyek mint a nevük is mutatja, a digitális platformokon olvashatók először. A Flash: Fastest Man Alive volt az egyik első ilyen széria, ám itt a "Digital First" elnevezés meglehetősen csalóka. Ez volt ugyanis az egyik a kiadó Walmart exkluzív sorozatai közül, amiket ráadásul eredetileg 100 oldalas giant képregények formájában adtak ki. Tagadhatatlan azonban, hogy a Walmart után tényleg digitálisan jutott el először a nagyobb közönséghez. Ha engem kérdeztek, a DC csak így próbálta tesztelni az új üzletmodelljét, mely kapcsán Jim Lee maga nyilatkozott arról, hogy sok megjelenés lesz, amihez digitálisan hamarabb hozzájuthatunk, sőt, lesz sok olyan is, amit nyomdába sem küldenek. A gyűjtők most biztos keresztet vetettek, de igazából ha logikusan végiggondoljuk, ez nem feltétlen rossz dolog. Végülis minek pazaroljunk papírt arra, amire nem érdemes? Nem lenne-e jobb tényleg csak a legeslegjobb sztorikat kinyomtatni, és azokat gyűjteni? Igazából én egy ideje már amúgy is ezt csinálom, tökéletes balanszban tartom a digitális és a nyomtatott képregényeimet, és általában azt veszem meg papíron, ami valamiért úgy olcsóbb, esetleg amiről tudom, hogy később továbbpasszolom, vagy ami csak szimplán tényleg KELL a gyűjteményembe. Sorry, kicsit eltértünk a tárgytól! 

Szóval az eredetileg Walmart exkluzív Flash képregények első 5 számát Gail Simone írta, ami elég volt, hogy felkeltse az érdeklődésemet. Neki köszönhetjük ugyanis az egyik legkedvencebb képregénysorozatomat, a Secret Six-t, ő követte el a legnépszerűbb Birds of Prey sztorikat, és a 2006-os Wonder Woman, valamint a 2011-es Batgirl szériája is az olvasólistámon van egy ideje. Simone ezidáig még nem írt Flash képregényeket, vagyis a Fastest Man Alive volt az első, hogy Barry Allennel a főszerepben dolgozhatott. 

Amit viszont nem tudtam, hogy ezek a Walmart exkluzív képregények egy alternatív univerzumban játszódnak, és nem részei a DC kontinuitásnak, más szóval egyik sem kánon. Ez nagyobb szabadságot engedett az íróknak, mivel így nem kellett azzal foglalkozniuk, hogy mi történik éppen a kiadó más képregényeiben. A Fastest Man Alive esetében Simone rengeteg mindent meg is változtatott a kánon sztorikhoz képest, és a saját szájíze szerint mesélte újra Flash első találkozását olyan karakterekkel, mint King Shark, vagy éppen Reverse Flash. Némelyik változtatás tetszett, míg mások egyáltalán nem, de igazából az az érzésem, hogy nem is igazán én voltam a célközönség. Ezeket a képregényeket szerintem sokkal inkább a fiatalabb, 14+ éves újoncoknak szánták, mintsem a már meglévő fanoknak. Ha valakinek ez az első Flash képregénye, akkor tök jó belépő lehet ebbe a világba, régi olvasókat viszont nem feltétlen fogja lekötni. Simone egyébként ha valamit, akkor Flash belső monológját és science nerd személyiségét remekül eltalálta, viszont korántsem mondanám, hogy ez az író legjobb munkája. Nem rossz, inkább olyan közepes. Ebben persze az is benne van, hogy ezek rövid, kis oldalszámba besűrített sztorik, Simone szerintem a main Flash címben tudna ennél sokkal jobbat is virítani. 


A 6. számtól Jeff Parker vette át Simone-tól a stafétát, és az ő egyik rövid kis sztorija győzött meg végül arról, hogy adjak még később egy esélyt ennek a sorozatnak. A
Rational Thought, magyarul Józanész című történetben ugyanis Barry körül megelevenednek a legkülönbözőbb konspirációs teóriák, a lapos Földtől kezdve a megrendezett Holdra szállásig minden. Hősünknek nem kell sok hozzá, hogy megkérdőjelezze az épelméjűségét, míg végül kiderül, hogy egy régi ellenfele áll az egész mögött. A sztori meglepően szórakoztató volt ahhoz képest, hogy kb. 10 oldal sem volt az egész, és az alapötlet van annyira jó, hogy szívesen megnéznék belőle egy hosszabb, kidolgozottabb változatot is. 

Az artworkkel kapcsolatban felemásak az érzéseim. Simone történeteit Clayton Henry illusztrálta, aki sokszor furán megnyújtotta a főhős fejét, mondhatni "csúcsfejet" csinált belőle, amiért őszintén szólva nem igazán voltam oda. Összességében nem rossz, amit Henry csinál, csak bizonyos szögek valahogy nagyon nem mennek neki. Jeff Parker sztorijait Miguel Mendonca és Ramon Villalobos rajzolták, akik kicsit klasszikusabbra vették a figurát, az ő munkájukkal már sokkal elégedettebb voltam. 

Ha új vagy a képregények világában, vagy csak kevés időd van olvasni, akkor érdemes belelapoznod a Fastest Man Alive-ba, viszont tudnod kell, hogy a main Flash képregényekben azért ennél komolyabb és jobb dolgokra számíthatsz. Legalábbis az első 6 szám után nekem ez a véleményem, azért kíváncsi vagyok, hogy Jeff Parkernek milyen ötletei voltak még. Továbbá nem ez volt az egyetlen a Walmart exkluzívok közül, amiből bevásároltam, szóval nem most jártunk utoljára a "Walmartverzumban". Na jó, ez így rettenetesen hangzik. A "Walmartverzum" nem egy létező fogalom, légyszi ne használjátok. 

Invincible Iron Man: World's Most Wanted Book 1-2 by Matt Fraction & Salvador Larroca

2021. március 15., hétfő


Tudtam én, hogy Matt Fraction Vasember képregényei ütősek, de azt nem, hogy ennyire. Meg merem kockáztatni, hogy a
World's Most Wanted a legjobb Marvel sztori, amit életemben olvastam, őszintén le vagyok nyűgözve. Ez egyébként az író Invincible Iron Man sorozatának második és harmadik része, ami terjedelme miatt csak két kötetbe fért bele. Az első volumeról már írtam korábban, és abszolút ajánlom, viszont az sem tragédia, ha egyből a Most Wanted-re ugrasz. Előtte viszont mindenképp érdemes elolvasni Brian Michael Bendis Secret Invasion című eventjét, ami valamelyest kapcsolódik a sztorihoz. Az erről írt kritikám szintén visszakereshető a blogon. 

A Skrullok invázióját követően a S.H.I.E.L.D-et feloszlatták, hamvaiból pedig létrejött a H.A.M.M.E.R. nevű rendfenntartó szervezet, melynek vezetője ráadásul nem más lett, mint Pókember ősellensége, Norman Osborn. Az egykori Zöld Manó természetesen ezúttal sem készül semmi jóra, és nem mást próbál megszerezni a S.H.I.E.L.D.-től távozó Tony Starktól, mint a Polgárháború regisztrációs törvényének idején bejegyzett szuperhősök adatait. Tony nem csak hogy megtagadja ezt Normantől, de egy vírust is rászabadít a H.A.M.M.E.R. rendszerére, mindez viszont nem marad megtorolatlanul: Osborn bosszúból totális háborút indít Vasember és a Stark Industries ellen... 


Mint ahogy fentebb is írtam, Norman Osbornt elsősorban Pókember ellenségeként szokták ismerni, épp ezért mindig öröm látni számomra, amikor maga mögött hagyja ezt a szerepet, és más hősök orra alá is borsot tör. A "borsot tör" itt enyhe kifejezés, ráadásul annak is remek példája ez a sztori, hogy Norman nem akkor a legveszélyesebb, amikor Zöld Manónak öltözve rohangászik, hanem amikor ilyen szintű hatalom birtokába jut. Gyakorlatilag az egész világot sikerült Tony ellen hangolnia, miközben ő azt csinálja, amihez legjobban ért: Parancsokat osztogat, és persze rezzenéstelen arccal hazudja a médiában, hogy Vasembert márpedig emberiségellenes bűntettek kapcsán akarják kihallgatni. Az író azokat a pillanatokat is remekül eltalálta, amikor Normant nem veszik a kamerák, és amikből teljesen nyilvánvaló, hogy egy igazi elmebeteg. A történet olvasása közben akaratlanul is úrrá lett rajtam a nyugtalanító gondolat, hogy vajon hány hozzá hasonló pszichopata tölt be a világban ilyen magas pozíciókat. 


A történet érdekessége továbbá, hogy Vasember abban látja a megoldást, ha szép lassan, önként válik meg az egyetlen szupererejétől, ami nem más, mint páratlan intelligenciája. A Norman által áhított információ ugyanis hősünk fejében van, az agya voltaképp egyfajta merevlemezként tárolja azt. Tony a történet előrehaladtával tehát szép lassan, fokozatosan épül lefelé szellemileg, annyira, hogy a bonyolultabb Vasember páncélok irányítása is meghaladja a képességeit. Mondanom sem kell talán, hogy mindezt tök szomorú látni, és előre szólok, a történet végén nincs happy end. 

Szerencsére Tonynak vannak azért barátai, akikre számíthat, ez pedig legalább annyira a mi szerencsénk is, ugyanis ezeken az oldalakon látható az egyik legütősebb girl power csapat, amit volt szerencsém látni a médiumban. Fekete Özvegytől és Maria Hilltől megszoktuk már, hogy állják a sarat, viszont a legjobb pillanatokat Pepper Pottsnak köszönhetjük, aki nem mellékesen a Rescue névre keresztelt Iron Woman páncélban is remekül brillírozik. Pepper egyértelműen a legfényesebb csillag ebben a történetben, amire őszintén szólva nem számítottam, jelentősen felértékelődött a karakter a szememben. A lányok pechére Norman bárkit, aki segít Tonynak, tettestársnak tekint, szóval őket sem épp a legvidámabb perceikben látjuk a sztoriban. 


Salvador Larroca rajzai továbbra is pazarul néznek ki, ami leginkább az akkor korszerű digitális technológia maximális kihasználásának köszönhető. Sok panelen kicsit olyan az eredmény, mintha a karakterek mögötti hátteret fotózták volna, és arra rajzolták volna oda a képregényes szereplőket. Az épületek, a víz és egyéb részletek kidolgozásába is rengeteg energiát fektettek, ráadásul szerintem az is dobott nálam kicsit az élményen, hogy digitálisan, és nem papíron olvastam a történetet. 

Egy szó mint száz, ha szereted Vasembert, ezt a sztorit el kell olvasnod. Mindenképpen folytatni fogom ezt a sorozatot, sőt, valószínűleg ha lesz legközelebb Marvel cikkem, akkor az is Matt Fraction Invincible Iron Man sorozatáról fog szólni. Amíg ezzel a szériával nem végeztem, addig nincs is értelme elkezdenem másikat. Ennél úgysem lesz jobb.

Captain America Vol. 2: Captain of Nothing by Ta-Nehisi Coates & Adam Kubert

2021. március 7., vasárnap


Ta-Nehisi Coates neve sokak számára ismerősen csenghet, hiszen nemrég a magyar sajtót is bejárta a hír, hogy ő írja majd J.J. Abrams Superman filmjének forgatókönyvét. A politikai újságíróból lett regény és képregényíró karrierje tehát szépen ível felfelé, és egyenlőre nem úgy tűnik, hogy egyhamar vége szakad a sikerének. A blogon már volt szerencsém írni a 2018-ban indult Captain America sorozatának első kötetéről, és legnagyobb örömömre a folytatás, ami a Captain of Nothing címet viseli, még a korábbi startot is felülmúlta. 

A történetben az Erő Elit nevű rejtélyes szervezet befeketítette Amerika Kapitányt, és rákent egy gyilkosságot, amit nem ő követett el. Steve Rogers rács mögé került egy olyan helyen, ami kifejezetten szupererővel bíró bűnözők fogvatartására specializálódott, és ahol ráadásul az egyik leghalálosabb ellensége, Von Strucker a börtönigazgató. Mint az várható volt, bőven akadnak olyan rabok, akik szívesen holtan látnák a Kapitányt, ám ő a jelmeze és a pajzsa nélkül is bármikor felveszi a kesztyűt. Szerencsére hősünknek akadnak kint barátai, akik úgy határoznak, hogy egy kirobbantott börtönlázadás keretében szöktetik meg Steve-et a börtönből. Amerika Kapitányból tehát szökevény lett, de ez nem jelenti azt, hogy nem próbálja meg tisztázni a nevét, és kézre keríteni a valódi gyilkost... 


Továbbra is fontos része Coates sorozatának az aktuálpolitika, már ha még mindig lehet azt aktuálisnak nevezni. Hiszen 2018 óta azért sok víz lefolyt a Dunán, ráadásul azóta túl vagyunk egy újabb elnökválasztáson is. Viszont nem tudom mi más szimbolizálhatná jobban az amerikai választók saját nemzetükbe vetett hitének megrendülését, mint a börtönbe vetett Amerika Kapitány. Hány ember áldozta már életét az amerikai álomért a történelem során, de mi van akkor, ha az egész egy nagy hazugság volt? Mindent egybevéve ki lehet jelenteni, hogy Coates története sokkal inkább politikai dráma, mintsem klasszikus értelemben vett szuperhős képregény. És bakker, egyszerűen imádom ezért! Nem mellékesen az írónak a Kapitány belső monológját is sikerült nagyszerűen megfogalmaznia, ami talán a legfontosabb a narratíva szempontjából. 

Mint már mondtam, Stevenek szerencsére akadnak barátai a rácsokon kívül. Nick Fury például kénytelen beszállni a Kapitány utáni hajtóvadászatba, viszont végig reménykedik benne, hogy ő kerítheti kézre, és lehetőleg nem valaki olyan, aki nála sokkal rosszabb. Emellett ezeken az oldalakon debütált a Daughters of Liberty nevű csapat, ami csak női szuperhősökből áll. Tagjai többek között a Fantasztikus Négyesből ismert Sue Storm, a Fekete Özvegy, Spider-Woman, és még lehetne sorolni. A Steve-et bemártó Erő Elit végső célja viszont továbbra is rejtély számomra, és gyanítom, hogy ez még jó pár szám erejéig így lesz. Végül, de nem utolsó sorban szerepel a történetben Wilson Fisk, más néven a Vezér is, aki ezúttal is biztos, hogy semmi jóban nem sántikál. Így belegondolva talán azzal is szeretett volna üzenni valamit a Marvel, hogy a képregényeikben demokratikus úton választottak meg New York polgármesterének egy olyan alvilági figurát, mint ő. 


Látvány terén szintén nagyon erős a Captain of Nothing című kötet, Adam Kubert igazán kitett magáért ahhoz képest, hogy a sztori nagyja a sitten játszódik. A fakó, kissé sötét színvilág továbbra is remekül tükrözi a Kapitány jelenlegi helyzetét, ami bizony lehetne rózsásabb. Nem lehet továbbá elmenni szó nélkül Alex Ross borítói mellett, aki ismét bebizonyította, hogy ő a világ talán legtehetségesebb képregényes művésze.

A Captain of Nothing egy nagyszerű Captain America sztori, kíváncsi vagyok, hogy mit tartogat még Coates a tarsolyában. Arra pedig pláne, hogy milyen lesz az általa írt Superman film, hiszen egy forgatókönyv elkészítése azért teljesen más kaliber, mint egy képregény. Én drukkolok neki, és biztos, hogy hamarosan rátérek a Kapitány következő fejezetére is.